A szabadság 3-0-ra vezet a diktatúrák ellen! Hogy lehet ennek nem örülni? Hogy lehet nem gondolni az irániakra, az ukránokra, a kínaiakra, akár az oroszokra és a sok többi zsarnok áldozataira? Zsarnokokéra, akik már dörzsölték a tenyerüket, hogy barátjuk, Vlagyimir Putyin meghátrálásra készteti a demokráciákat?
Elsőként Irán: a teokrácia rászánta magát, hogy parlamenti vizsgálatnak veti alá a kötelező fejkendőviselést. Sosem lehet kizárni, hogy valami balul sül el, de minden jel arra utal, hogy enyhíteni fogják az előírást, sőt talán vissza is térhetnek a szabad döntéshez a kendő viselésében vagy elhagyásában, hiszen a rezsim legliberálisabb irányzatai ezt követelik, maga a papság is megosztott az ügyben, a tüntetések pedig az erőszakos elnyomás ellenére is folytatódnak, sőt Teheránban a nők egyre inkább fedetlen fővel járnak, egyszóval a diktatúrának már nincs sok választása.
Természetesen továbbra is megteheti, hogy géppuskatűz alá vesz békés tüntetőket, de ezzel eddig csak azt érte el, hogy még több ember vonult az utcára, a kurd és szunnita régiók eltávolodtak az alapvetően síita államtól, és az ország a felháborodásból lázadásba, a rezsim elutasításából a forradalomba csapott át.
A teokráciának engednie kell. Úgy tűnik, hogy meg is értette ezt, de lehet, hogy már túl késő, hiszen egy látszatkompromisszum már nem lesz elegendő, a valódi engedmények pedig arra ösztönözhetik az országot, hogy egyszerre követelje a modernitást és a demokratikus szabadságjogokat.
Ne álmodozzunk. Még nem tartunk itt, hiszen lehet, hogy a teokráciát egy katonai diktatúra váltja föl, de ahogy a 2009-es iráni felkelés előrevetítette a 2011-es arab tavaszt, a szabadság teheráni győzelme reményt adhat Észak-Afrika és a Közel-Kelet többi országa számára, ahol szintén küszöbön áll a nők lázadása.
A teheráni eseményekre oda kell figyelni, de mi a helyzet Pekinggel? Hszi Csin-pinget éppen most iktatták be új Mao Ce-tungként. A pártkongresszus breviáriumba foglalta az „elmélkedéseit”, és most, lám, a tüntetők a lemondását követelik, és ez a mozgalom olyan erős lehet – sokkal erősebb, mint amilyennek mi látjuk -, hogy a kínai „császárnak” le kell dobnia valamennyit a ballasztból azzal, hogy kicsit enyhít a Covid-karantén szigorú kínai szabályain.
Ez jobb, mint kitartani a tévedésben, de a tiltakozások terjedésének megakadályozása érdekében Hszi Csin-ping vállalja annak kockázatát, hogy hagyja kirobbanni a járványt, hiszen a lakosság alig van beoltva, a kínai vakcina nem bizonyult hatékonynak, és a zéró-Covid politika megakadályozta, hogy kialakuljon a törzsimmunitás. Bármit is tesz, a „császár” még nagyobb nehézségekkel néz szembe, mivel sok ellenséget szerzett magának a legfelsőbb pártvezetők és az ország leggazdagabb emberei között.
A Tarpeii-szikla, ahonnan a rómaiak az árulókat és más elítélteketet taszítottak a halálba, ma is éppen olyan közel van a Capitolium-dombhoz, mint bármikor, és ami igaz Pekingben, az ugyanúgy igaz Moszkvában is. Ott is egyes-egyedül Vlagyimir Putyin tartja a kezében a kormányt, de vesztére egyre kevesebb ember marad vele a fedélzeten, ahogy fogynak a támogatói, és ahogy a háború kimenetelét éppolyan nehéz megfordítani, mint lassítani az életszínvonal csökkenését Oroszországban. A király már majdnem meztelen, és a hívei már kezdik azt gondolni, hogy nem akarnak vele együtt elsüllyedni.
A cár őszét éljük, és miközben Donald Trump és Orbán Viktor a saját lábában botlik el, a demokráciák…
Hogyan is fogalmazzak?
A demokráciák ennél nagyobb csávában nem is lehetnének, hiszen az energia hiánycikk, a nagy pártok már jó ideje gyengélkednek, az infláció növekszik, a vezetők népszerűsége alacsony, a szélsőjobb pedig ugrásra készen áll. A demokráciákban éppen semmi sem működik túl jól, de a szólásszabadság, a szabad választások és a békés politikai váltás lehetősége olyan biztonsági szelepeket kínálnak, amelyek a diktatúrákból hiányoznak, ráadásul a transzatlanti kapcsolatok szilárdak, az európai egység erősebb, mint valaha, és akkor ott van a lényeg:
a szabadságot mindenütt annyira szeretik, amennyire gyűlölik a diktatúrát.
