Ami az Atlanti Szövetséget illeti, tudjuk mi történt. Ukrajna lerohanásával Vlagyimir Putyin elérte, hogy Svédország és Finnország a NATO mellé álljon, és hogy Ukrajna egy napon csatlakozzon a szövetséghez, de mi a helyzet a másik ellenfelével, az általa annyira megvetett Európai Unióval, amelyet szét akart szakítani, és be akarta bizonyítani a gyengeségét?
Nos, az orosz elnöknek sikerült a csoda, hogy az Uniót politikai unióvá kovácsolta, és hogy erről meggyőződjünk, elég elolvasni azt a beszédet, amelyet a lengyel miniszterelnök múlt héten tartott a Heidelbergi Egyetemen. Nem csak arról van szó, hogy Vlagyimir Putyinnak köszönhetően az Unió úton van afelé, hogy fokozatosan kibővüljön Ukrajnával, Moldovával, a Nyugat-Balkánnal és valószínűleg Grúziával is.
Ez az új bővítés önmagában is jelentősen megnöveli az Unió demográfiai, gazdasági és katonai súlyát, egyszóval vonzerejét. Nyilvánvalóan ez az egyik pont, amelyet Mateusz Morawiecki a heidelbergi beszédében hangsúlyozott, hiszen a szovjet blokkból kilépett országok mindegyike a lehető legszélesebb frontot akarja minél előbb felállítani Vlagyimir Putyin birodalmi álmaival szemben. Mindig is ez volt a kívánságuk, már február 24-e előtt is, de ma kiderült egy teljes újdonság, hiszen a miniszterelnök ugyanazzal a lendülettel az európai védelem mellett is felszólalt.
Azt mondta: ahogyan „meg kell erősíteni és fejleszteni a NATO-t, úgy kell kiépíteni a saját védelmi képességeinket is”. A lengyel vezetés zárt ajtók mögött ezt egyre nyilvánvalóbban vallotta, amióta Donald Trump elnökjelöltként majd elnökként nekiment az atlanti szövetségnek, de ilyen magas rangú tisztségviselő még soha nem beszélt nyilvánosan ilyen egyértelműen arról, hogy Európának képesnek kell lennie arra, hogy megvédje magát, ha erre szükség van.
„Az a vágyam, hogy Európa országai elegendő katonai erővel rendelkezzenek ahhoz, hogy ne szoruljanak külső segítségre, ha megtámadják őket, és katonai segítséget tudjanak nyújtani másoknak – mondta a miniszterelnök. – Ez ma nem így van (hiszen) amerikai szerepvállalás nélkül Ukrajna már nem létezne, és a Kreml már továbbállt volna a következő áldozatára.”
Franciául ezt „stratégiai autonómiának” hívják, és ha Mateusz Morawiecki nem is mondta ki ezeket a szavakat, a szellemiségét olyannyira osztotta, hogy odáig ment, hogy azt kérte, a tagállamok katonai kiadásait vonják le a költségvetési hiányok számításából, vagyis a maastrichti kritériumok által meghatározott 3 százalékos plafonból.
Nem lehet elégszer hangsúlyozni: Lengyelország és Franciaország most lényeges pontokban közeledik egymáshoz, azokban, amelyek az Uniót politikai unióvá teszik. Nem lehet elégszer meghallgatni és kimondani: Lengyelország teljes mértékben kiállt az európai védelem szükségessége mellett, amely most már úton van afelé, hogy egyhangúlag egyetértésre találjon az Unióban, de miért hallgatnak erről az alapvető és döntő jelentőségű fejlődésről?
Ennek az az oka, hogy a hatalmon lévő lengyel jobboldal olyan mélyen reakciós, hogy nagyon elszigeteltté vált, és hogy miniszterelnöke Heidelbergben hosszasan kitartott amellett, hogy elutasítja az Unió bármilyen új, föderális fejlődését. Éppen ellenkezőleg, csökkenteni akarta a közös hatáskörbe tartozó területeket, és határozottan kiállt a nemzetek Európája mellett, amelyben továbbra is az egyhangúság marad a szabály.
Az ő elképzelése Európáról nem Párizs és nem Berlin Európája , de vajon aggódnunk kell-e emiatt, és ki kell-e jelentenünk az Unió szétesésének kezdetét, vagy éppen ellenkezőleg, azt a dinamikát kell látnunk, amelybe Vlagyimir Putyin helyezi Lengyelországot, és amelynek szószólójává teszi?
Amint az apró Észtország, az Unió 27 állama közül az egyik, amelynek leginkább szüksége van arra, hogy higgyen az amerikai védőernyő tartósságában, felszólítja a tagállamokat, hogy közösen vásároljanak lőszert, amint meghallgatásra talál, amint az Unió közös költségvetéssel közösen fegyverkezik, amint kiáll Ukrajna mellett, és amint Lengyelország egyszerre kéri 26 partnerét, hogy közös védelemmel szerelkezzenek fel, valójában egy politikai unió felé haladunk.
Nem mondjuk ki hangosan, hogy ez történik. Csak tesszük, és ehhez képest teljesen másodlagosak a nézeteltéréseink azzal kapcsolatban, hogy a föderalizmus milyen fokát kell elérnünk, milyen ütemben, milyen időkeretben és milyen területeken. Egyszer majd számítani fognak ezek a kérdések is. Ez a vita akkor válik majd ismét fontossá, amikor közös védelemmel, páneurópai hadiiparral, és ebből következően közös kutatási és iparpolitikával rendelkezünk. Azon a napon szükséges és időszerű lesz megkérdezni magunktól, hogy ki akar továbbmenni, milyen ütemben, és hogy lényeges-e, hogy mindannyian megállapodjunk új fejezetekben, de egyelőre a feladatok, amelyekben közeledünk egymáshoz, elég súlyosak ahhoz, hogy minden erőnket ezeknek szenteljük, és elhalasszuk a holnapi vitákat.
Ez a heidelbergi beszéd fordulópontot jelent. Németországnak és Spanyolországnak, Franciaországnak és Olaszországnak, a Benelux-országoknak és a skandinávoknak, Görögországnak és Portugáliának, Romániának, Csehországnak és egész Közép-Európának a lehető leggyorsabban, melegen, pozitívan, a lényegre térve és Lengyelországot szaván fogva kell reagálnia.
