Ez az. Végre sikerült. Franciaország, Németország és az egész Európai Unió – Magyarország kivételével – végre rájött, hogy ha hagyják Vlagyimir Putyint győzni Ukrajnában, akkor a 27-ek hamarosan annak teszik ki magukat, hogy Putyin jön és próbára teszi őket Észtországban vagy a finn határon, hogy a közvetlen összeütközéstől való félelmükön keresztül megosztja őket, és aláássa az egységüket.
Jobb későn, mint soha, de hol tartunk most?
Ha Donald Trumpot megválasztják jövő novemberben, akkor gyorsan nekilát, hogy lebontsa az Atlanti Szövetséget és megegyezzen az orosz elnökkel, az európaiak kárára. Ez a legrosszabb forgatókönyv, de még ha Joe Bident választják is újra, az Egyesült Államok akkor sem szűnik meg távolodni Európától, hogy inkább Kínára összpontosíthasson.
Gyakorlatilag már nincs amerikai védőernyő Európa felett, saját védelmünk pedig még nincsen, a francia hadseregen kívül. Az Atlanti Szövetség felbomlásáig, mire a Kreml képes lesz legyőzni Ukrajnát, már csak néhány évünk maradt, hogy három nagy kihívással szembenézzünk.
Az első a páneurópai fegyveripar fejlesztése, amely nélkül nem tudjuk sem a saját biztonságunkat garantálni, sem Ukrajnát támogatni, sem más olyan ország segítségére sietni, amelyet nekünk is meg kellene védenünk, hogy megvédhessük magunkat.
A második kihívás, amellyel szembe kell néznünk, az Unió pénzügyi forrásainak növelése, mivel nem leszünk képesek megteremteni a közös védelem alapjait anélkül, hogy erre ne fordítanánk egy külön európai költségvetést, amelyet még nem hoztunk létre. Akár az Unió saját forrásainak fejlesztésével, akár katonai kiadásaink egy részének összevonásával, akár mindkettővel, nem habozhatunk tovább.
Ami a harmadik kihívást illeti, amely kétségtelenül a legnehezebb, az az Unió kibővítése, miközben egy politikai uniót is létre kell hoznunk, harmonizált adózással, konvergens diplomáciával és közös védelembe integrált fegyveres erőkkel.
Meg tudunk felelni ezeknek a kihívásoknak, mert a szükség úgy diktálja majd. A páneurópai fegyverkezési ipar közös finanszírozást igényel, ami új közös forrásokat igényel, és ezeket a lépéseket nem tudjuk megtenni anélkül, hogy ne zárnánk össze és ne szélesítenénk a sorainkat. Ha nagyobb súlyra szeretnénk szert tenni a világpolitikában, nem engedhetjük meg, hogy ellenséges erők telepedjenek le a kontinens peremvidékein, és ellenünk szervezzék ezeket a területeket. Be kell vonnunk a sorainkba azokat az európai államokat, amelyek ezt kívánják, de ezt nem tudjuk megtenni anélkül, hogy az Uniónak adnánk egy erős központi magot azáltal, hogy még mélyebben egyesítjük a 27-ből azokat, amelyek hajlandóak a politikai unió felé haladni.
Egyik lépés a másikhoz vezet. Nem arról van szó, hogy végtelen és rendkívül bizonytalan tárgyalásokba kezdjünk a szerződések felülvizsgálatáról, hanem arról, hogy pragmatikusan újítsunk, ahogyan azt az oltóanyagokkal vagy az első közös hitelfelvétellel tettük.
Nincs ebben semmi lehetetlen, de semmit sem lehet tenni, hacsak az európai nemzetek nem akarják. A vitát minél hamarabb meg kell nyitni, és ha ezek az európai választások nem adnak erre lehetőséget, ha hagyjuk, hogy az új szélsőjobboldal nemzeti választásokká változtassa őket, akkor Európa eltörlését választjuk Európa megerősítése ellenében, vereségét az újjászületése ellenében.
