Kínos igazságokat kell kimondani. Kevesebb, mint hat hónappal az európai választások előtt, amikor a tagállamokban a pártok a saját belpolitikai csatáikat vívják, és mindent elkövetnek, hogy a lehető legerősebben kerüljenek ki belőlük, hogyan lehetne a tudtukra adni, hogy eltévesztették az évszázadot, és hogy az összecsapások, amelyekre készülnek, nagyrészt hiábavalóak, sőt károsak?
A második világháború utáni korszak véget ért. Az uniónk összes országában erősödik a szélsőjobboldal. Ott van a spanyol és a lengyel kivétel, de ezek nem tudják elhomályosítani a tényt, hogy az olasz kormányfő a fasizmus egyenes ági leszármazottja; hogy Németországban egyre népszerűbb egy olyan párt, amely kétmillió külföldit és német állampolgárt szeretne kiutasítani „a Maghrebbe”, mert úgy gondolják, hogy nem igazodnak a német értékekhez; hogy Franciaországban hamarosan Marine Le Pen kerülhet hatalomra; és hogy a holland jobbközép tárgyalásokat folytat Geert Wildersszel.
Az EU öt vezető gazdasági hatalma közül négyben megkerülhetetlenné vált a szélsőjobboldal. Lassan mindennapos esemény, hogy a jobboldal szövetséget köt vagy koalícióra lép a szélsőjobboldallal. Ugyanazt éljük át, amit az Egyesült Államok Donald Trumppal, és erre nekiállunk civakodni egymással, a jobbközép az utópisztikus baloldallal, a zöldek a balközéppel, miközben a szavazataink rendszeresen igazodnak egymáshoz az Európai Parlamentben? Egymást fogjuk szidalmazni, annak ellenére, hogy mindannyian úgy gondoljuk, Ukrajna veresége a diktatúrák győzelmét jelentené a demokrácia felett, és megnyitná az utat a Kreml további birodalmi törekvései előtt? Statisztikákat vágnánk egymás fejéhez a növényvédő szerekről, a biológiai sokféleségről, a tengerekről és a fosszilis tüzelőanyagokról, miközben legfeljebb csak a zöld átmenet ütemében és módszereiben vannak nézeteltéréseink, semmiképpen sem abban, hogy szükség van rá? Mi, demokraták, kifárasztanánk magunkat az egymás elleni harcban, ahelyett, hogy egységesen lépnénk fel a szélsőjobboldal ellen, ahogyan a lengyelek tették és győztek, amikor az új baloldaltól a jobbközépig tartó szövetséget hoztak létre?
Ne legyen félreértés: nem arról van szó, hogy tagadjuk meg a különbözőségeinket. Nagyon másképpen gondolkodunk az adókulcsokról, az államadósságról, a közhatalom gazdasági szerepéről, a szociális védelem és szolidaritás szintjéről, sőt a relevanciájáról. Ezek alapvető különbségek, de másodlagosak ahhoz képest, hogy a Földközi-tenger túlpartján káosz uralkodik, Vlagyimir Putyin a cári birodalom visszahódítására törekszik, az Egyesült Államok pedig távolodik tőlünk, mert – Trump ide vagy oda – nem akarja tovább vállalni Európa védelmét. A 27 országunk komoly fenyegetésekkel néz szembe, és egyik napról a másikra védtelenül találhatjuk magunkat. És mi mégis egymásnak esve azt kockáztatnánk, hogy hagyjuk diadalmaskodni a szélsőjobboldaliakat, akiknek az unió felbomlasztása a célja, miközben éppen arra lenne szükség, hogy szorosabbra fűzzük k az európai együttműködést?
Ez tiszta őrület lenne. A helyzet arra kötelez bennünket, hogy olyan egységet hozzunk létre, amely nem jelent uniformizáltságot. Az európai egységet és demokráciát védő pártok mindegyikének ki kell állnia a saját elképzeléseiért, de minden demokratának, a legutópisztikusabbtól a legkonzervatívabbig, közös javaslatokat is el kell fogadnia az európai védelemmel, Ukrajnával, a zöld átmenettel, az izraeli-palesztin konfliktussal és az unió bővítésének feltételeivel kapcsolatban.
Ez az, ami a közös kiindulópontunk lesz a választások másnapján ahhoz, hogy megakadályozhassuk Donald Trumpot, Vlagyimir Putyint és a szélsőjobboldaliakat abban, hogy szétzilálják az uniót.
A cikk a Magyar Narancs Online oldalán jelent meg 2024. január 29-én.
