Világos, hogy mi történik. Vlagyimir Putyin azért vonultatott fel csapatokat Ukrajna keleti határán és az elcsatolt Krímben, hogy emlékeztessen rá: ha harmadszor is meg akarná sérteni Ukrajna területi épségét, senki sem tudná megakadályozni. Aki megpróbálná, azt kockáztatná, hogy kitör a háború az atlanti szövetség és az Oroszországi Föderáció között.
Ami egyúttal egy harmadik világháború kezdete lenne. Putyin sem vágyik erre jobban, mint bárki más, viszont Putyin ukrajnai ténykedése láthatóan arra késztette Joe Bident, hogy gyorsan a telefonhoz nyúljon, és csúcstalálkozót ajánljon neki. Miután jogosan nevezte Putyint gyilkosnak, és habár az Alekszej Navalnijról szóló hírek napról napra riasztóbbak és egyre felháborítóbbak, az Egyesült Államok elnöke elismerte, hogy az orosz elnök továbbra is kötelező tárgyalópartner.
Lássuk be, Vlagyimir Putyin nyert egy kört, de miről tárgyalhat egyáltalán a Fehér Ház és a Kreml egy csúcstalálkozó előtt és alatt?
Alighanem megpróbálják majd feltámasztani a fegyverkorlátozást. Vlagyimir Putyin talán felajánlja azt is, hogy ha a Nyugat közreműködik a szíriai újjáépítésben, akkor ő segít abban, hogy Washington és Teherán között időtálló megállapodás jöjjön létre. Aztán főfogásként természetesen ott lesz Ukrajna, és vele együtt a többi volt szovjet tagköztársaság, amelyek elnyerték a függetlenségüket, de az Európai Unióba és az atlanti szövetségbe nem jutottak be.
Vlagyimir Putyin azt fogja kérni Joe Bidentől, hogy soha ne vegyék fel őket a NATO-ba, hogy az atlanti szövetség ne érjen el Oroszország határaiig, de mit tudna cserébe felajánlani?
Ez a kérdés lesz a találkozó lényege, ahol Putyin kijátszhat legalább két kártyát. Felajánlhatja, hogy kivonul a Donyec-medencéből, ha ez a nagyrészt orosz ajkú térség autonómiát kap. Olyan ellenőrzési mechanizmusok felállításába is beleegyezhet, amelyek hitelt adnának az orosz ígéreteknek, hogy Moszkva nem avatkozik be Ukrajna és a többi közbülső ország belügyeibe.
Ha létrejönne egy amerikai-orosz párbeszéd, Ukrajna, Moldova és Grúzia semleges státuszt és összekötő szerepet kaphatna, sorsuk pedig Washington és Moszkva között dőlne el.
Érthető, hogy egész Közép- és Kelet-Európában sokakat aggaszt egy ilyen fejlemény, annál is inkább, mert a fehérorosz kérdés továbbra is megoldatlan, és mert a térség inkább Oroszország, mint az Európai Unió és az Egyesült Államok hatókörében van. Putyin addig kapálózott, amíg visszaültették a nagyok asztalához, és talán szerezhet néhány jó pontot abban a régióban is, amit az orosz „közel-külföldnek” szokott hívni. Aggódhatunk emiatt, kell is, de vajon melyik forgatókönyv lenne veszélyesebb? Ha tárgyalásos úton létrejönne egy ütközőzóna Oroszország és az atlanti szövetség között? Vagy ha kialakulna egy olyan szembenállás, aminek a kimenetele egy idő után nem lehetne más, mint vagy korlátlan háború, vagy teljes belenyugvás az Oroszország által teremtett kész tényekbe?
Emeljék fel a kezüket azok, akik készen állnak egy háborúra!
Egyetlen kéz sem lendül a magasba, és talán azt kell ebből észrevenni, hogy az erődemonstrációkon túl Vlagyimir Putyin nem fenyeget, csak követelőzik, mert nem engedheti meg magának, hogy valóban leszámolásra kerüljön sor. Joe Biden meg fogja próbálni, mert muszáj megpróbálnia kihasználni az orosz elnök gazdasági nehézségeit, a növekvő népszerűtlenségét, az egész rendszerének a gyengülését, az egyre nagyobb elutasítást, amellyel a szovjet utódállamokban szembesül, a szíriai patthelyzetet, azt, hogy Putyin öregszik, és hogy az új orosz középosztály mire vágyik: több szabadságra, kevesebb kínai és több európai közeledésre. Így születhet meg a nagy geopolitikai kompromisszum, amelyre az oroszoknak, a békének, a nyugatiaknak és mindenekelőtt mindazoknak, akiket a történelem a választóvonalon hagyott, oly nagy szükségük van.
A cikk a Magyar Narancs Online oldalán jelent meg 2021. április 23-án.
