Igaza volt a kisgyereknek Andersen meséjében? Igaza volt Emmanuel Macronnak, hogy felfedte a király meztelenségét az Economist hasábjain, amikor „agyhalottnak” nyilvánította a NATO-t, aztán hozzátette, hogy az a szabály, miszerint az államháztartási hiány a GDP legfeljebb 3 százaléka lehet, „egy másik évszázadból” felejtették nálunk?
„Ennek nem most van az ideje”, reagált Angela Merkel, de ha a kancellár „radikálisnak” érezte a köztársasági elnök szavait, az vajon azért volt, mert túl radikális igazságok voltak bennük? Ugyanis, amikor az Észak-Atlanti Szerződést aláírták, Európára éppen lehullott a vasfüggöny, miközben most, éppen múlt pénteken ünnepeltük a harmincéves évfordulóját a berlini fal leomlásának. 1949-ben a Szovjetunió, a tankjai és a nukleáris arzenáljának a fejlesztése fenyegette Nyugat-Európát, ezzel szemben most már 1991 óta nincsen Szovjetunió, és Oroszország nemcsak Közép-Európát, hanem Ukrajnát is elveszítette.
Az atlanti szövetség nélkül az európai demokráciák hatvan évvel ezelőtt a Szovjetunió prédái lettek volna. Az Egyesült Államok akkor nem akarta őket magukra hagyni, 2016-ban viszont, még azelőtt, hogy megválasztották, Donald Trump kétségbe vonta, hogy van értelme az automatikus amerikai védőernyőnek, és azóta sem szalaszt el egyetlen alkalmat sem, hogy emlékeztessen minket rá: a biztonságunk a mi problémánk, nem az övé.
Donald Trump csak azt ismétli, amit Barack Obama félhangosan már elmondott nekünk. Be kell látni, hogy nem téved, és egy olyan időszakban, amikor a török hadsereg, a második legnagyobb a NATO-ban, Oroszországban vásárol felszerelést, és aztán felvonul a kurd harcosok ellen, akik legyőzték az ISIS-t, nekünk is meg kell kérdőjeleznünk egy olyan szövetségnek az egészségi állapotát, amelynek az Egyesült Államok már nem látja szükségét, hiszen sokkal inkább Kínával van elfoglalva, mint Európával és a Közel-Kelettel.
Akármennyire nyugtalanító ez a két világ közötti űr, és akármennyire szomorú emiatt Angela Merkel, a NATO meztelen, és a konvergencia-kritériumok nem kevésbé idejétmúltak. Az utóbbi miatt még Franciaországban is morognak, de szembenézve a jelenlegi kihívásokkal, mire van inkább szükségünk? Spórolni vagy befektetni? Újraindítani a gazdaságainkat, vagy stabilizálni a költségvetéseinket? Várni, hogy a kamatlábak újból emelkedjenek, vagy kihasználni a lehetőséget, hogy szinte ingyen vehetünk föl hitelt?
Mindenki tudja a választ. Az ortodoxia ugyanannyira meztelen, mint a NATO, a kancellár mégis azt kérdezi: helyes, ha elmondjuk a teljes igazságot?
Nos, Kancellár asszony, igen, ami azt illeti, igen, háromszor is igen, mert képzeljük el, mi lett volna, ha Emmanuel Macron megelégszik azzal, hogy udvariasabban kijelenti, hogy Európának többet kellene beruháznia és a kezébe kellene vennie a saját biztonságát? Ki figyelt volna oda rá? Ki értette volna meg, hogy Franciaország arra akarja kényszeríteni a partereit, hogy adjanak válaszokat, most, és nem majd valamikor később, azokra a kérdésekre, amelyeket föltett nekik, amelyekre mindannyiunknak sürgősen válaszolnunk kell?
A Parlamentben nagyon jól érezhető, hogy van egy egyetértés az unióban arról, hogy le kell rakni egy közös katonai védelem alapjait, be kell fektetni a jövő iparágaiba, és fel kell tenni Európát a nemzetközi politika porondjára. Ez újdonság. Jó hír, de vajon ráérünk-e várni, akár egyetlen napot is, hogy ezt az egyetértést cselekvésbe fordítsuk át?
Nincs, mert már ma elég erősnek kellene lennünk ahhoz, hogy garantálhassuk az európai kontinens stabilitását, hogy közös fejlesztésekbe kezdjünk a Földközi-tenger déli partjának országaival, és hogy az energetikai átalakulás és a mesterséges intelligencia új ipari forradalmának élére állhassunk – erről nem maradhatunk le úgy, mint tegnap a digitális és az internetes forradalomról.
A király meztelen. Föl kell öltöztetni, tetőtől talpig, azonnal.
