Puszta véletlen, hogy így alakult. Ne keressék rá a magyarázatot, hogy miért, de ezen a héten Párizsban, Algírban, Londonban, és még egyszer Párizsban, Európa jövője forog kockán, négy különböző összecsapásban, négy különböző fronton.
Emmanuel Macron és Angela Merkel hétfőn Párizsba várja az orosz és az ukrán elnököt, akiken nem kevesebb múlik, mint több száz fogva tartott ember sorsa és a kelet-ukrajnai harcok lezárása. Egy esetleges megegyezés egy teljes fogolycseréről és donbaszi tűzszünetről Volodimir Zelenszkij és Vlagyimir Putyin között megnyithatná a kapukat nemcsak afelé, hogy a két ország tartós békét kereshessen, de egy biztonsági és együttműködési szerződés felé is is az Európai Unió és Oroszország között.
Minden megváltozhat most az európai földrészen. Képzeljük el, mi lesz, ha az algériai elnökválasztást a várakozásoknak megfelelően tömegesen bojkottálják csütörtökön, és ebből az elutasításból a hadsereg vezérkara végre levonja a következtetést, hogy eljött a valódi változás ideje. Nemcsak a jogállamért és demokráciáért küzdő nép boldogságáról van szó, hanem arról is, hogy a gáz- és olajbevételeket offshore számlák helyett a nemzeti gazdaságba és a foglalkoztatottságba lehetne befektetni, hogy az algériai fiatalságnak más kilátásai is legyenek a munkanélküliségen és az emigráción kívül; új életet lehetne lehelni az arab Maghreb Unió nélkülözhetetlen projektjébe; valamint Észak-Afrika jelentősen hozzájárulhatna a szub-szaharai Afrika fejlődéséhez és az európai és afrikai földrészek közös fejlesztéséhez.
A Maghrebtől a Masrekig minden megváltozna ennek a belső tónak, a Földközi-tengernek a partjain. Harmadszor: képzeljük el, hogy Boris Johnson nem szerez többséget a brit alsóházban ugyanezen a csütörtökön. Ez a brexit-pártiak végét jelentené. Új népszavazást lehetne kiírni, és a brexit egyáltalán nem lenne többé elkerülhetetlen.
Az Európai Unió más arcot öltene, de képzeljük el, negyedszer, hogy a tiltakozó mozgalmak ezen a héten akkorára nőnek Franciaországban, hogy Emmanuel Macron hatalma beleremeg. Akkor egyetlen nagy európai fővárosban sem lenne már politikai stabilitás, Berlinben éppanyira nem, mint Londonban, Madridban, Rómában vagy Párizsban, ez pedig senkinek nem kecsegtet semmi jóval.
Sorsdöntő áttörések itt, nyugtalanító akadályok ott, a lehetőségek nagyjából nyitottak mind a négy fronton, de vegyük végig őket sorról sorra.
Franciaországban a bonyodalom annál is nagyobb Emmanuel Macronnak, merthogy nemcsak a nyugdíjak kérdése mozgósítja a sztrájkolókat és a tüntetőket. A reformprojekteken túl is rettentő harag morajlik Franciaországban emiatt az elnök miatt, aki úgy harangozta be saját magát, hogy „a jobb- és a baloldalhoz egyaránt” tartozik, most mégis úgy látszik – igaztalanul, de ez mellékes – hogy ő csak a leggazdagabbak elnöke, mert a fizetések túlságosan régóta nem emelkednek, és mert a képviseleti szervek, a szakszervezetek és a pártok túlságosan elgyengültek ahhoz, hogy becsatornázzák ezt a haragot és vitaképes követelésekkel álljanak elő.
Az elnök fejét követeli a francia közvélemény nagy része, de pontosan ez az, ami mozgástered hagy neki, mert a választás most arról szól, hogy vagy ő, vagy a káosz, a bénultság, amire kevesen vágynak, a baloldalon éppen annyira nem, mint a jobboldalon. Ha kiállja ezt a próbát, a francia elnököt két év múlva újraválaszthatják, és ő lehet „az újraalapító atya”, akire az uniónak annyira szüksége van.
Nagy-Britanniában még semmi nem dőlt el. A konzervatívok előnye szabályszerűen csökkenni látszik, ahogy közeledünk a választáshoz, miközben a „bármit, csak Borist ne” elképzelés egyre több választót csábít el, mindegyik brexit-ellenes táborból. Ez a fajta tudatos szavazás volt az, ami miatt Orbán Viktor elvesztette Budapestet, és Vlagyimir Putyin majdnem elvesztette Moszkvát. A választók ott is úgy gondolkodtak, hogy „mindegy, csak Orbánt ne” és hogy „mindegy csak Putyint ne”, és vagy azáltal, hogy egységfrontokat alakítottak, vagy azáltal, hogy a legerősebb ellenzéki jelöltre szavaztak, bármilyen színekben is induljon. A politikai élet ideológia-mentesítése teret enged ennek az új hozzáállásnak, amelyik mindenhol a világon terjedőben van.
Londonban nem kizárt, hogy meglepetés lesz, és Algírban a tábornokoknak igencsak nehéz lesz hosszú távon nyeregben maradniuk, még úgy is, hogy elnökválasztás következik, amelyet viszont a választók nagy többsége bojkottálni fog. Az igazság pillanata másnap, pénteken jön, amikor a tüntetők összegyűlnek a szokásos hetenkénti felvonulásukra a város szívében. Ha a tábornokok ezt hagyják, visszavonulásra kényszerülnek. Ha erőszakhoz nyúlnak, felkelést kockáztatnak.
Ami Ukrajnát illeti, minden Vlagyimir Putyinon múlik. Volodimir Zelenkszkij szeretne megegyezni Oroszországgal, és úgy gondolja, hogy lehetséges is. Angela Merkel és Emmanuel Macron is ezt szeretné. A francia elnök egyenesen úgy tekint erre az alkalomra, mint az első lépésre egy Oroszország és az Európai Unió közötti tárgyalásra. Vlagyimir Putyiné a döntés, hogy mit választ: a magányos erődemonstráció kockázatait, vagy a kölcsönös gazdasági és politikai előnyöket, és egy, az egész földrészre kiterjedő biztonsági rendszer felépítését.
