Az oldalsó asztalnál két fiatal nő beszélgetett, természetesen a nyugdíjakról, mind mindenki más Franciaországban. „Tudtad – mondta egyikük, – hogy hétszáz euró különbség van a férfiak és a nők nyugdíja között?” „És ami még rosszabb – fűzte hozzá a másik, – hogy ez mindenütt így van, egész Európában.” Lesújtottan egymásra néztek, és az első maga elé dünnyögte: „Európa még arra sem képes, hogy ezzel bármit tegyen! Mire jó egyáltalán Európa?”
Alapesetben föl kellett volna hívnom a figyelmüket arra, hogy a nyugdíjrendszer, az egyenlő bérek és a szülői szabadság megszervezése nem az unió, hanem a tagállamok felelőssége, és hogy nem lehet egyszerre démonizálni „Brüsszelt”, közben pedig szidni, hogy nincs elég hatalma. Egy jó parlamenti képviselő szóba elegyedett volna velük, hogy ezt elmagyarázza, de – európai parlamenti képviselő ide vagy oda – egy nyugodt ebédhez volt kedvem, nem pedig egy találkozóhoz, azután pedig… „Tizenöt év” – mondtam magamban.
Hacsak nem tör ki újabb világháború, újabb 1929-es válság, vagy nem kezd gyorsan emelkedni a tengerszint, legfeljebb tizenöt év marad arra, hogy elkerüljük az unió felbomlását. Tizenöt év alatt ugyanis vagy föltesszük a nemzetközi térképre Európát, új demokratikus és szociális hatalomként, amelynek Nagy-Britannia is kopogtat az ajtaján, kérve a visszavételét, vagy pedig annyi az egységünknek. Ezt mondogattam magamban, mert két napja vívódtam szomorúság és remény között, a Nagy-Britannia távozásával megnyílt perspektíva között, és az afölött érzett elégedettség között, hogy egész múlt héten láttam az uniót felébredni és megmozdulni a globális felmelegedés ellen, és azért, hogy az unió újból feltalálja önmagát.
A fanyalgók fanyalogni fognak, mert, habár mindenki aláírta a klímamegállapodást, Lengyelország nem volt hajlandó elkötelezni magát a közös célkitűzés mellett, hogy harminc éven belül elérjük a széndioxid-semlegességet. A szkeptikusok szerint, ha a lengyelek nem tartják magukat ehhez a vállaláshoz, akkor más sem fogja, és csak falra hányt borsó volt az uniós megegyezés.
Talán igen, de akkor is! Az új Európai Bizottság a bolygó védelmét helyezte az összes jövőbeli javaslatának a középpontjába. Egyedüliként a világon, az Európai Unió előtérbe helyezte minden csaták legfontosabbikát, miután kinyilvánította az akaratát, hogy geopolitikai szereplővé szeretne válni. Ugyanabban a pillanatban, amikor a britek választást tartottak, az uniós tagállamok követték a két közösségi intézmény, a parlament és a bizottság útmutatásait – és mégsem történne semmi?
Semmi nem változna, egyáltalán semmi? És erre Lengyelország lenne a bizonyíték, merthogy nagyon függenek a széntől, mint erőforrástól, és semmi mást nem tesznek, csak szeretnének több pénzügyi támogatást kicsikarni a partnereiktől az energetikai átállásukra?
Az optimistákat ostobának tartják, mégis, kockáztatva, hogy én is annak tűnik, azt mondanám, hogy ennek ellenére is minden változik. Ha még a lengyel jobboldal sem akart szembeszegülni a 2050-re tervezett karbonsemlegességgel, az azért van, mert belátta, hogy saját magának okozna vele károkat. Ha az egész unió osztozik egy ilyen ambícióban, az azért van, mert ráébredtek a valóságra, és mert az európai közvélemény követeli az efféle merész lépéseket. Ha a tagállamok ezzel párhuzamosan eldöntötték, hogy konzultációt indítanak Európa jövőjéről, az azért van, mert az európai alkotmány traumatikus kudarca már elmúlt, és a választók nagyobb közösségi hatékonyságot várnak – és azért is, mert ha nem mozdulunk, az európai egységünk nem lesz más, csak egy elfeledett álom.
Minden összevág. A britek nemcsak a közép-európai bevándorlók miatt lépnek ki, hanem azért mert nem már nem látták, hogy mit tudna nekik nyújtani ez az unió. Ha a hölgyek a szomszéd asztalnál azt kérdezték, hogy „mire jó Európa”, az azért van, mert elvárjuk az egységünktől, hogy többre legyen képes, mint az államaink külön-külön, mert egyébként tényleg mire jó? Ha a nemzeti vezetőinket dühíti Emmanuel Macron hiperaktivitása, de meg tudnak egyezni abban, hogy milyen irányba haladjanak az intézményi reformok, az azért van, mert az amerikaiak eltávolodása, az orosz kérdés és a környezeti és technológiai kihívások rászorítanak minket arra, hogy megmozduljunk.
Lejátszottam a fejemben ezt a találkozót, amit visszautasítottam, és minden magyarázat nélkül, a tavaszi tekercset és a bo bunt lenyelve, azzal üdvözöltem az asztalszomszédaimat, hogy „Beszélgessünk erről tizenöt év múlva!”
