Nem tudom, hogy Párizs volt-e a buborék, vagy Brüsszel, az Európai Parlament, ahonnan jöttem? A brexit nekem az unióból kilépő brit barátaim könnyeit jelentette, ezt a hihetetlen zűrzavart, ami annyiunkat, brit és európai képviselőket egyaránt könnyekre fakasztott csütörtökön, az utolsó napon, merthogy ezután semmi nem lesz a régi.
Az unió összetört szívéből érkeztem, de a francia televízió stúdiójában, ahová meghívtak, a nagy kérdés az volt, hogy az Egyesült Királyság hasznot húz-e a britek távozásából, vagy nem? Hogy mi, franciák veszítünk-e vele, és, hogy nem kellene-e osztoznunk a kilépés-pártiak örömében, akik péntek este visszaszámolták a „szabadságuk” elnyeréséig hátra lévő másodperceket.
Nem értettem. Nem értettem, ami történt, és még kevésbé, hogy, Florian Philippot, a „frexit” utolsó híve, egy olyan valaki, aki nem képvisel semmit, miért ült ott, tőlem balra, ünnepelve a brit „demokrácia” győzelmét a brüsszeli „diktatúra” fölött. Arra ragadtattam magam, amire soha nem lett volna szabad. Közbevágtam, hogy megkérdezzem tőle, ki az a diktátor, aki rákényszeríti az akaratát az uniónak alávetett népekre. „Nevezze meg!” – mondtam neki, és mivel nyilvánvalóan nem tudott nevet mondani, azt mondta, hogy a diktátor… én vagyok.
Én vagyok Néró, mert hiszek abban, hogy szükség van az európai egységre, mert foggal-körömmel védtem és támogattam azt, huszonhét éven keresztül a France Inter mikrofonja mögött, és ezt a bűnözést folytatom most is a parlamenti padsorokban. Én vagyok a diktátor, és Florian Philippot ezt komolyan mondja – mit mondhatnék neki, anélkül, hogy kimondanám, hogy ennél hülyébb már nem is lehetne senki?
Vettem egy mély levegőt. El akartam felejteni az egészet, és inkább arról beszélni, hogy mi történik most az unióban a brexiten túl – az egyetértésről, ami alakulóban van egy közös európai védelem, egy közös diplomácia és beruházási politika körül – de lássuk be: nem lettem volna elég meggyőző. Ez a fejlemény egyébként lényegesebb, mint a britek ismeretlen horizontok felé tartó távozása. Ez az igazság, de éreztem, hogy ez nem lenne elég érdekes, és hogy a nagy kérdés most az, hogy a britek fognak jól járni Nagy-Britannia menetelésével a szabadság felé, vagy mi franciák, ugyanis ott volt a nagy óra, amelyik számolta az órákat, perceket és másodperceket, mintha az újévet várnánk, amit ölelésekkel és ujjongással ünnepelhetünk.
De az Isten szerelmére, milyen szabadságról beszélünk? Milyen, úgynevezett demokráciát nyertek vissza? Ez nem került szóba, bizonyára nyilvánvaló volt, mert még mindig azon gondolkodtunk, hogy melyik opció jár nagyobb előnyökkel, miközben az egyetlen kérdés, a valódi kérdés, arról szól, hogy az egyesült Európa fel tudja-e venni a kesztyűt az Egyesült Államokkal, Kínával és Oroszországgal, és hogy a brexit által okozott törések hozzásegítenek-e ehhez minket, európaiakat – a briteket is beleértve.
Nem ugyanazt a nyelvet beszéltük ebben a stúdióban, és ami a leginkább nyugtalanított aznap este, az nem is a brexit volt, hanem az vonzerő, amivel a brexit hatott a franciákra. Bárcsak tévednék, de a vakságnak a vonzerejét éreztem mindenütt a párizsi buborékban.
