Jean… Amikor megkaptam Catherine SMS-ét a hírrel: „Jean meghalt”, a litván védelmi minisztériumból tartottam kifelé. Harminc évvel a kommunizmus bukása után Vilnius olyan, mint egy képeslap, minden nagyon szép, minden csodálatosan fel van újítva, és a babaház-város fölött olyan hangulat lebeg, mint egy holland vagy egy dán parfüm, a jólét, a nyitottság, az európai fiatalság hangulata, szabad erkölcsök és biciklizés.
A szovjet időkből nem maradt semmi, csak a KGB egykori székhelye, amelyik korábban a Gestapóé is volt, és amiből horrormúzeumot csináltak; turistáknak kötelező látványosság.
Jean meghalt.
Amikor utoljára találkoztunk, néhány héttel ezelőtt, leszidott. Gyakrabban kellene jönnöm, mondta, hogy meséljek neki mindenről, ami velem történik, de főleg Európáról, az összes formájában. Fáztam a globális felmelegedés napfényében. Indulnom kellene. Egy küldetését teljesítő európai parlamenti képviselő nem várathat meg egy hivatalban lévő külügyminisztert, akinek nem tudtam volna elmagyarázni, hogy egy másodperc törtrésze alatt temettem el éppen egyszerre az újságírói pályámat, a politikai családomat, és egészen ellentmondásos módon, az egész generációmat, amelyiknek az Observateur, Jean Daniel újságja, az én újságom, a Nouvel-Obs volt az olvasztótégelye.
Jean meghalt és a Huf (1) arra kér, hogy írjak egy cikket. Miről fogok nekik beszélni? Jean érkezéséről Casába (2), a nagyszüleimhez, 1943-ban, a második páncélos hadosztállyal és a bajtársával, Charles Guettával? (3) Arról, ahogyan a nagyanyám etette, vagy jobban mondva megtömte őket? Nem, ez egy kicsit túlságosan személyes, de ötven évnyi egyre szorosabb, intim, még ha gyakran – amikor én igazgattam az újságját – összeütközésekkel teli, de mindig bizalmas és közeli kapcsolat után, mindig magázva egymást? Túl nehéz.
Túl hosszú, de azt sem akarom, hogy két idézet legyen az egész, amit a sajtószemlék majd átvesznek. Nem tudom, hogyan írjam meg ezt a cikket, ráadásul, amikor elkezdenek valakinek befutni a kérések, hogy írjon nekrológokat, az eleve nem kecsegtet sok jóval. Nem tudom eltemetni Jeant, mert nem tudnám megállni, hogy magamat is eltemessem vele, de aztán este, a számítógép előtt ráakadok erre: egy könyvrészletre 2016-ból, (4) amikor azt gondoltam, hogy meg fogok halni a túl sok hirtelen jött betegségben.
Olvasok. Azt olvasom a 77. oldalon: „és akkor ott van Jean.”
Burberry kabát a vállán, mintha Humphrey Bogart, vagy a barátja, Camus született volna újjá benne, Jean Daniel volt az újság politikai és kulturális feje. A divat, a dizájn, a nők és „a homók” felszabadulása, ahogy ő fogalmazott… hát, jólvan. Nyilvánvalóan támogatta ezeket a mozgalmakat, és különösen örült, hogy az ő újságjának a hasábjain történik mindez, de neki más volt a lényeg. Megvoltak a maga harcai: egy új szocialista baloldal megjelenése, a második Mendès-párti baloldal, amelyiknek Michel Rocard állt az élére; az izraeli-palesztin konfliktus kezelése; a szovjet blokk diktatúráinak a vége és a nyugati kommunista pártok demokratizálódása; a szakszervezetek megerősítése és a közös pontok megszállott keresése a baloldal, a gaulle-izmus és a kereszténység között.
Sok minden megtalálható volt ezekből az 1968. májusi események lecsapódásában, és mendès-istákkal, baloldali katolikusokkal és baloldaliakkal körülvéve, egy tutti-frutti szerkesztőségben, amit ő maga a gaulle-izmus zamatával hintett be, vívta ezeket a harcokat érzelmektől fűtött vezércikkekben és a minden héten megtartott állománygyűléseken, amelyeket mi „nagymisének” hívtunk.
A hosszú ovális asztala mögött – egy fehér márvány Knoll asztal volt – Hector és Serge között ült. (5) Összezsúfolódtunk a hasonlóan hófehér padlószőnyegen, ő pedig belekezdett a beszélgetésbe az aznapi meghívottjával. Ez lehetett például Michel Foucault vagy egy olasz eurokommunista. Robert Badinter felvilágosított minket François Mitterand meneteléséről az Elysée Palotába. François Furet politikai leckéket vezetett le a francia forradalom újraértelmezéséből. Volt algériai szabadságharcosok osztották meg velünk a függetlenedés fölött érzett csalódásukat. Simon Nora, Mendès egykori jobbkeze emlékeztetett minket, hogy mekkora szükség van az igazságra és a gazdasági szigorra. Egy-egy gaulle-ista nagykövet és az izraeli béketábor értelmiségiei között a leggyakoribb vendég Edmond Maire, a CFDT (6) vezetője, és természetesen Michel Rocard, az újság legkedvesebb gyermeke volt.
Magasröptű beszélgetések voltak. Izgalmasak voltak, gazdagodtunk belőlük, és tömve voltak információval, amiből szenzációkat gyárthattunk a következő számba, de amit Jean csinált ott, az mindenekelőtt „pedagógia” volt – ezt a szót használta – tulajdonképpen a szókratészi módszer, mert a kérdéseinek, amelyeket föltett a vendégnek, egyetlen céljuk volt: megroppantani az előítéleteinket, fejleszteni minket, láttatni és megosztani velünk azt, amit ő már látott, összekovácsolni a csapatot egy elképzelésben, ahol a kérdésfelvetések, mivel az övéi voltak, mindannyiunk, az újság közös ügyévé kellett, hogy váljanak.
Az egyház azt mondja, hogy évszázadokig tart, mire egy zsinat döntéseit „befogadják”. Azoknak az ötleteknek a befogadása sem mindig ment azonnal, amelyeket Jean akart velünk megosztani. Gyakran hónapokig vagy évekig tartott, de Jeannak megvolt a saját személyes őrsége: Guy, Josette Alia és néhányan mások, közöttük én is, abban a két- három évben, mielőtt elmentem a Le Monde-hoz. Cinkostársként beavatott minket a témáiba, és amikor még így is kétségbeesetten kereste a követőit a szerkesztőségben, kialakította a legbelsőbb körét, akiket „az újság barátainak” hívott. Akkor lépett a színre Edgar Morin, Jacques és Mona Ozouf, Pierre Nora, a történész, Simon öccse, vagy a római értelmiség figurái, mert az olasz baloldal sokkal előrébb tartott, mint a francia.
Jean leleményes volt, de amikor magából kikelve odavetette egy politikai újságírónak: „Mikor mondja már végre egyszer azt, hogy a szakszervezetes téved és a munkaadónak van igaza?”, többeket megbotránkoztatott. Ma az ellenkezőjét mondaná: „Mikor fogja végre azt mondani, hogy a munkaadó téved, és a szakszervezetesnek van igaza?” Fordult a kocka. Újból változtak az idők. A bevett elképzelések már nem ugyanazok, de mindig is annyira bele voltak ágyazva a köztudatba, hogy a hetvenes évek közepén, amikor Jean visszajött egy interjúról János Károllyal, és elmondta nekünk, hogy meg van róla győződve, hogy Franco trónörököse lesz az, aki végigviszi Spanyolország demokratizálódását, a levegő durván megfagyott körülötte a konferencián, ahol felszólalt.
Elment az esze?
Morajlott a szőnyeg. Hector szemöldöke felcsúszott és még Serge is, még a hű Lafaurie is kifejezte a rosszallását: „Jean, nem értelek” – szólalt meg a súlyos hallgatásban. Szövetségesek nélkül maradva, Jean Daniel fölkelt, és ott hagyott minket álltunkban. Kiment az irodájából, még a vezetők ebédjére sem ment el, ami lezárta a konferenciát, de ahogy megjósolta, János Károly annak rendje és módja szerint megadta a döntő támogatást a spanyol demokratáknak és szocialistáknak.
Nem hiszem, hogy Jean egyszer is tévedett lényeges kérdésekben, a kevés hibája pedig tele volt a törékenység sármjával. Sem ez az elnyomhatatlan, kielégíthetetlen szükség arra, hogy elismerjék, sem a csalódása, hogy nem kapott helyet a világirodalom panteonjában, sem az állandó bánata, hogy nem ő volt Perdriel, aki viszont nagyon szeretett volna Daniel lenni, nem von le semmit ennek az embernek az értékéből, akinek az újságja annyira felvilágosította az olvasóit, annyira megformált egy korszakot, és amelyik mellékesen olyan sokat tett értem.
Itt hagytam abba az írást a vilniusi szobámban.
Jean, akinek akkoriban elküldtem ennek a könyvnek a kéziratát, mérgesen hívott föl: „Honnan szedte ezt? Sosem akartam én lenni Perdriel!” Sosem ismerte volna el, de így volt. Ő szeretett volna lenni Claude Perdriel, az újság társalapítója, a gazdag mérnök és sajtómágnás. Pénteken lesz a katonai tiszteletadás és a megemlékezés mindenkitől, aki számít Párizsban, én pedig nem leszek ott az Invalidusoknál. Nem tudok. Nem tudok odamenni, mert sírnék, mint egy kisgyerek. Beléptem már abba a korba, amikor nem tudok neki parancsolni, és egyébként is várnak Tallinnban, még mindig ennek a jelentésnek az okán az Európai Unió és az Orosz Föderáció kapcsolatáról. Ezt a parlamenti jelentést egyedül fogom írni, anélkül, hogy megbeszélhetném vele.
Jean meghalt.
–
(1) Huffington Post
(2) Casablanca
(3) Leclerc tábornok második páncélos hadosztálya volt a legrangosabb Charles De Gaulle csapatai közül. Jean Daniel, az unokatestvérem Charles Guetta, és a szépapám Daniel Sayegh is ott harcolt.
(4) L’ivresse de l’Histoire, Flammarion kiadó
(5) Hector de Galard és Serge Lafaurie igazgatták a szerkesztőséget Jean mellett
(6) A francia szakszervezeti konföderáció (Confédération française démocratique du travail)
–
Ez a cikk 2020. február 28-án, pénteken jelent meg a Huffington Postban.
