A maastrichti kritériumok kimúltak, és velük együtt a thatcheri korszak is. Nincs hozzájuk visszaút, legalábbis egy jó darabig nincsen, és ha igen, biztosan nem a már ismert formájukban, mert többféle bonyodalom együttállása pusztította el őket, amelyek közül a koronavírus csak a kegyelemdöfést adta meg azoknak a korlátozásoknak, amelyek alatt fuldoklott az unió.
Az volt a fordulópont legeleje, amikor színre lépett Donald Trump. Azzal, hogy megkérdőjelezte az amerikai védőernyő automatizmusát, és kijelentette, hogy az európai egység nem más, mint konkurencia az Egyesült Államok gazdaságának, Donald Trump hirtelen meggyőzte az uniót, hogy le kell fektetni egy közös védelem alapjait, és közösen kell beruházni a kutatásba és a jövő iparágaiba.
Az összes tennivaló hátra van még, de – Donald Trumpnak köszönhetően, – most egyetértés uralkodik arról, amiről eddig vitatkozni sem lehetett. Kína is kivette ebből a részét: megmozdult valami, amikor az európai fővárosok felismerték, hogy az 5G hálózat kínai, hogy a Dél-kínai-tengeren a kínai haderők azt tesznek, amit csak akarnak, és hogy Tajvan sorsa Hong Kongtól függ. Oroszország Ukrajnában és a Közel-Keleten állította kész tények elé Európát, Peking gazdasági és katonai szempontból jelent kihívást, miközben az amerikai szövetségünk bizonytalanná válik, és a káosz egyre nagyobb a Földközi-tenger túlpartján.
Már bőven a világjárvány előtt sem csak az jelentette az egyetlen problémát, hogy egyensúlyba kell hozni a költségvetéseket, és le kell szorítani az államháztartási hiányt. A probléma: létezni, és hatalmi tényezőként föllépni egy világban, ahol az összes nagy játékos egyszerre játssza ki a kártyáját – és ez még nem minden.
Amióta a szélsőjobb már Németországban és Spanyolországban is felforgatja a politikai helyzetet, a legszigorúbb európainak is be kell látnia, még Berlinben is, hogy a költségvetési szigor megölheti a gazdaságot azzal, hogy társadalmi elégedetlenséget szít, és felborítja a politikai sakktáblákat. A sárgamellényesek, a Vox és az AfD így rengették meg három évtized neoliberális magabiztosságát, pontosan akkor, amikor a német ipar törékennyé vált, és a költségvetési fegyver visszakerült az őt megillető helyre a gazdaságpolitikai eszköztárban.
Másképpen fogalmazva: a koronavírus még egyetlen áldozatot sem követelt Kínában, amikor elkezdődött Keynes nagy visszatérése, és már nem számított tabu témának, hogy az Állam nem a probléma, hanem a megoldás, egyszóval: hogy újra felfedezték a közhatalom, a szociális védelem, az iparpolitika és a közös beruházások erényeit.
Azzal, hogy elkezdték nem ördögi színben feltüntetni az államháztartási hiányt, és előírták a költségvetési rugalmasságot a járvány elleni harcban, a koronavírus csupán bebiztosította, hogy kilépjünk abból a ciklusból, ami Margaret Thatcher első választási győzelmével és a hetvenes évek kaliforniai adóellenes megmozdulásával kezdődött. Negyven évvel később új ciklus indul Európában, és semmi meglepő nem lenne benne, ha az Egyesült Államok is követné, ahogy a beharangozott egészségügyi katasztrófával szembenézve felfedezik az előnyeit egy mindenki számára garantált állami egészségügyi ellátásnak, és az erényeit az európai modellnek, amelyről Bernie Sanders prédikál nekik.
Igen, talán – mondják majd, – nem lehetetlen, de egyelőre az európai államok azzal vannak elfoglalva, hogy lezárják a határaikat, és a kormányaik azok, amelyek dolgoznak az ügyön, nem pedig az Európai Bizottság, a Tanács vagy a Parlament. Valóban, de nemcsak az államok húzódnak vissza. Az államok elszigetelik a városokat és a régiókat is, ahogy előttünk Kína is tette. Az európai egységünk szempontjából semmi abszurd vagy nyugtalanító nincs ebben, és az sem meglepő, hogy ebben a helyzetben a nemzeti kormányok irányítanak, mivelhogy európai kormány nincsen.
Bármennyire szomorú, az unió nem egy föderáció, még nem. A kulcsfontosságú esemény most az, hogy a bizottság, Németország, Franciaország, a parlament és az összes európai főváros összetart akörül az elképzelés körül, hogy „bármibe is kerül”, kezelni kell az egyszerre érkező kihívásokat, a közös beruházásokról és a költségvetési lazításról szóló közös politikai akarattal. Ebből nem lesz rögtön egyhangú egyetértés, de elértük a fordulópontot, egy korszakváltás fordulópontját.
