Már a válság alatt el kell gondolkodni rajta: mi lesz azután, hogy véget ér? Nehéz feladat, mert hogyan képzeljük el, hogy mi fog történni a válság után, amikor annyi dráma jön még, Afrikában, az Egyesült Államokban, Nagy-Britanniában, az összes háború sújtotta országban, az egész Európai Unióban, de minden járvány véget ér egyszer.
Amikor pedig véget ér, jön az újjáépítés ideje, és a harmincas években lezajlott újjáépítés az a precedens, amin érdemes meditálni. Az 1929-es gazdasági világválságot nem vírus, hanem a tőzsdekrach okozta. A különbség a mostani helyzethez képest nem kicsi, de ahogy a Wall Street fekete csütörtökjének, a Covid-19-nek is csak néhány hét kellett, hogy az összes földrészen lesújtson, és olyan felfordulásba taszítsa a világgazdaságot, amelyik rákenyszerítette és rá fogja kényszeríteni az államokat, hogy új megközelítéseket keressenek.
Tegnap ez a New Deal és a nácizmus volt. Ma, vagyis négy vagy hat hónap múlva, mi lesz az?
Nos, a nyár végére az alternatíva egyrészt lehet egy nemzeti-autoriter rendszer, amelyik már keresi is a helyét Indiától Oroszországig, Kínától Magyarországig, másrészt lehet a liberális demokrácia, a választások és a politikai váltógazdaság demokráciája, az olyan nélkülözhetetlen ellensúlyok demokráciája, mint a szabad sajtó, a független bíróság, és a vélemény és gondolkodás szabadsága.
Hszi Csin-ping Kínája valóban sok ütőkártyát tart a kezében. Amikor a termelésüket nagyon ideiglenesen lelassította a koronavírus, az mindenütt éreztette a hatását a nyersanyagok árában, miközben az Egyesült Államokban és Európában számos vállalkozás megbénult, mert nem tudtak tovább üzemelni kínai alkatrészek és munkaerő nélkül. Egyszerre ébredtek rá az Atlanti-óceán mindkét partján, hogy a világ már Kínától függ olyan létfontosságú termékek ellátásában, mint a gyógyszerek és a gyógyászati eszközök.
Azzal, hogy sebészeti maszkokat exportál az európai országokba, ahol durva hiány van belőlük, Kína úgy tüntetheti föl magát, mint a világ jóvetője és talán hamarosan, főleg Afrikában, egész országok megmentője. Mivel képes volt rá, hogy bevesse a kötelező bezárkózást, amelyből most annyi más ország merít ihletet, Hszi Csin-ping nem csak azt tudja elfeledtetni, hogy az ő diktatúrája felelős a járványért, mert ő volt az, aki szájkosarat tett azokra a kínaiakra, akik először figyelmeztetéseket adtak le, és az autoriterizmust is hatékonyabbnak festheti le a demokráciánál. Egyszóval: ebben a válságban Kína, és vele együtt Ázsia nagy része elfoglalta azt a helyet a világ közepén, amelyet az Egyesült Államok foglalt el azóta, hogy belépett a háborúba a tengelyhatalmak ellen.
Akármennyire visszataszító, a kínai rezsim mégsem egyenlő a nácizmussal, ugyanakkor, pontosan úgy, mint tegnap a nácizmus, a szemünk előtt válik annak a nyugati demokráciának az alternatívájává, amelyet háromszorosan meggyengített az amerikai elnök, aki nem éppen egy Roosevelt; az Európai Unió késlekedése, hogy politikai hatalomként merjen föllépni; és a zűrzavar, amelyik befészkeli magát a liberális demokrácia, a növekvő egyenlőtlenségek és a visszaszoruló szociális védelem között őrlődő lelkebe.
Kínához és Oroszországhoz képest az Egyesült Államok egyenesen egalitárius társadalomnak tűnik. Nyersen fogalmazva: az amerikaiak egészégügyi rendszer sokkal jobb, mint az oroszoké vagy a kínaiaké, de egy felfordult világban olyan nagy az erős kéz és a nacionalizmus csábítása, hogy az autoriterizmus tűnik fel jobb színben.
Nyugtathatjuk magunkat azzal, hogy a szakértők és a mérsékelt politikai erők – a megvetett „elitek” – hitele is nő, az új szélsőjobboldali európaiak és Trump, Johnson és Bolsonaro kárára. Ez igaz. A veszély láttán felértékelődik a ráció, de mi lesz akkor, amikor teljes erejével ránktör a gazdasági válság, és már nem arról lesz szó, hogy a lélegeztetőgépekhez való hozzáférésnél el kell dönteni, hogy ki élvezzen előnyt, hanem társadalmi erőszakot kell majd kezelni?
Ez nem előreszaladás. A demokrácia messze van attól, hogy megnyerje a közeledő következő csatát, van egy kártyája, amit megjátszhat, és ez Biden, Joe Biden, Donald Trump lehetséges és egyre kevésbé valószínűtlen utódja.
Barack Obama korábbi alelnöke nem a modernitást testesíti meg. Sokkal kevésbé mozgósítja az amerikai fiatalságot, mint Bernie Sanders, de van egy hatalmas előnye ennek a demokrata párti figurának, aki éppolyan népszerű a munkások világában, mint a fekete középosztályban: elkötelezett a nemzetközi együttműködés iránt, az Európával kötött szövetség iránt és a társadalmi igazságosság védelme iránt. A gazdasági válságban, ami teljes erővel fog beütni novemberben, ő lehet az új New Deal embere, aki megteszi azt, amire nélkülözhetetlen szükség van: hogy szakít Ronald Reagan és Margaret Thatcher neoliberalizmusával és közös frontot hoz létre Európával az autoriterizmussal szemben.
Az európai demokratáknak Joe Biden csapataival közösen kell elkötelezniük magukat arra, egy másodperc késedelem nélkül, hogy leteszik az alapjait ennek a frontnak, és felépítik két alapvető eszme köré. Az első a Nyugat visszatérése a pénzügyi igazságossághoz és a társadalmi egyenlőséghez. A második az atlanti szövetség újradefiniálása két egyenragú közösség: az Egyesült Államok és az Európai Unió szövetségeként, amelyhez Washingtonnak ösztökélnie és támogatnia kell az EU politikai megerősödését. Elébe kell vágni a következő csatának, egyesíteni a demokrácia erőit, mielőtt elveszítik a csatát az autoriterizmussal szemben.
