A Repubblicában 2020. május 29-én megjelent cikk.
Donald Trumpot már ismerjük. Legyen szó a Twitterről vagy nyilvános kijelentésekről, soha nem szalaszt el egyetlen alkalmat sem, hogy mindenért Kínát okolja és a legszörnyűbb büntetéseket helyezze számára kilátásba. Ez pedig olyan jól megfelel az amerikai választók 66 százalékának elvárásainak, akik rossz véleménnyel vannak a világ termelőüzeméről, hogy a demokrata jelölt, Joe Biden is mellszélességgel beáll mögé. Viszont az Európai Uniónak is muszáj?
Miért tesz ugyanígy, habár finomabban fogalmazva, de egyre nagyobb elánnal az Európai Unió is? Hétfőn az unió diplomáciájának a feje, Josep Borrell volt az aki felhívott rá mindenkit, hogy álljanak ellen Kínának egy „robosztusabb stratégiával”. A kijelentése feltűnést keltett, mert már egy éve, hogy mindenféle finomkodás nélkül az unió „rendszerszintű riválisnak” nyilvánította Pekinget, másképpen fogalmazva ellenfélnek minden területen. Josep Borrell szeretne magasabb sebességbe kapcsolni, és az Európai Parlament nem fog fennakadni ezen, hiszen időközben odaítélte a Szaharov-díjat, a másik Nobel-díjat az ujgur kisebbség leghíresebb védelmezőjének, Ilham Tohtinak, akit a kínai rezsim életfogytiglani börtönre ítélt. Először csak négy EP-képviselő, közöttük én kardoskodtunk mellette, de az idők jele! Kevesebb, mint két hónap alatt sikerült megnyerni a döntést, és szeptember óta az EU képviselőtestülete folyamatosan szolidaritást vállal a Hong Kong-i demokratákkal és tiltakozik az emberi jogi jogsértések ellen Kínában.
A befolyásos versenyjogi biztos, Margrete Vestager, az asszony, aki megbüntette az Apple-t és a Google-t, a maga részéről sérelmezi „a kölcsönösség hiányát” az Európai Unió és Kína kapcsolataiban. Itt is feltűnő a hangvétel megváltozása, és ezzel párhuzamosan Párizs, Berlin és több nagy európai főváros hajlandóságot mutat arra, hogy ellenőrizze és fékezze a kínai (ahogy ők nevezik, „idegen”) beruházásokat a stratégiai iparágaikban. Kínával szemben egy európai front van kialakulóban, és már látszódnak a körvonalai, mert az unió, az intézményei, az intellektuális körei és a 27 tagállama most saját magát okolja, és még inkább így tesz a járvány kezdete óta, amiért ilyen „naivitást” mutattak a kínai rezsim felé.
Ahogy az egész világ, Európa is hitt Teng Hsziao Pingnek amikor kijelentette 1974-ben az ENSZ-ben, hogy „Kína nem szuperhatalom, és soha nem is szándékozik az lenni”. Ahogy az Egyesült Államok, az IMF, a Világbank és sok neoliberális értelmiségi, az európaiak hitték, sziklaszilárdan hitték, hogy Kína gazdasági nyitása és a nemzetközi kereskedelem fejlődése elkerülhetetlenül politikai nyitáshoz fognak vezetni, és ahhoz, hogy Kína elfoglalja a helyét a világkormányzatban a nyugati országok mellett, a világkormányzatban, ami a jogokon és a multilateralizmuson alapszik. Ahogy a nagy cégek vezetőségi tanácsai, az európaiak elhitték, hogy csak előnyökkel járhat, ha áthelyezik Kínába a munkaigényes iparágaikat, mert ez jót fog tenni az exportjuknak, és csökkenteni fogja a gyártási költségeket.
Hosszú ideig szinte lehetetlen volt megkérdőjelezni ezeket a bizonyosságokat, de ahogy az amerikaiak, ahogy minden amerikai, demokraták és republikánusok egyaránt, az európaiak is rájöttek mára, hogy Kína egészen egyértelműen azzá a nagyhatalommá vált, amelyik mindig is akart lenni, hogy most már Ázsiát készül uralma alá hajtani mielőtt átadja a múltnak az amerikai szuperhatalmat, hogy dominálhassa a világgazdaságot és katonailag is jelen legyen a bolygó egész területén. Ezért van az, hogy már jóval a járvány előtt Barack Obama azon munkálkodott, hogy magához vonja, Kína kivételével, az amerikai és ázsiai gazdaságokat. Ezért van az, hogy már több éve elkezdett másfelől fújni a szél, most viszont, néhány hónap koronavírus alatt hirtelen minden felgyorsult.
Amíg a világ felfedezte, amit Peking megpróbált elrejteni, majdnem két hónapon keresztül, ennek az új vírusnak a megjelenését, és amivel nagyban hozzájárult az elterjedéséhez, a kínai vezetés megengedett magának egy pillanatnyi önhittséget. Mivel végül sikerült úrrá lenni a járványon, mielőtt az egész országon elterjedt volna, el kelett felejtetni Hszi Csin Ping első hibáit azzal, hogy dicsőítik a rezsimet. Mivel Kínát kritika érte külföldön, nem volt szabad elnézést kérni, hanem magasztalni kellett a magasabbrendűségét a rendszernek, amelyik a liberális demokráciákkal ellentétben képes volt „megmutatni a kínai típusú szocializmus képességeit arra, hogy összpontosítsa az erőforrásokat a nagy eredmények érdekében”. Mivel ez az arrogancia rosszul sült el, a kínai nagyköveteknek támadásba kellett lendülniük a kormányokkal szemben, amelyeknél küldetésben vannak, és meg is tették, különösen Párizsban, olyan erőszakosan, ami növelte a feszültséget.
Washingtonban Donald Trump folytatta a munkát. Európában a kínai agresszivitás hamar sortüzet kapott. Miután hagyták az afrikai lakosokat kidobni az utcára, mert állítólag hordozták a koronavírust, Kína kihívta maga ellen egy egész kontinens nagy részét ahol olyan sok beruházást eszközölt, de amelyik mégsem szereti őt. Egy új hidegháború ötlete, ezúttal Kínával és nem Oroszországgal hirtelen elterjedt az öt földrészen, és mindenekelőtt Ázsiában, ahol Kína mindenütt mutogatja az erejét.
Így tett az indiai határon és a Dél-kínai-tengeren, ahol nyomatékosította, hogy magához vett bizonyos vitatott területeket. Így tett Hong Konggal szemben, amelynek a szabadságát felfüggesztették, és Tajvannal szemben, amelyik azt a bűnt követte el, hogy egy demokrácia, és sokkal jobban kordában tartotta a járványt, mint Peking. Mivel a növekedését mindenképpen rosszul fogja érinteni a világgazdasági visszaesés, és mivel nem játszott jól a nemzetközi színtéren és mivel a kíniak nem felejtik el, hogy börtönbe vetették azokat, akik Wuhanban elkezdték kongatni a vészharangokat, Hszi Kínája, úgy tűnik, hogy előre fog menekülni és beleveti magát egy nacionalista menetelésbe Ázsiában, ami könnyen szembeállíthatja a kínai haditengerészetet az amerikaival a Dél-kínai-tengeren.
Donald Trump és Hszi Csin Ping között nem garantált, hogy a bölcsesség kerekedik fölül és ebben áll a kínai egyenlet nehézsége Európának. Nem jobban Brüsszelben, mint a különböző fővárosokban, az európaiak nem akarják hagyni magukat belerángatni egy összetűzésbe Kína és az Egyesült Államok között. Annál is kevésbé akarják ezt, mivel hogy minden okuk megvan rá, hogy attól tartsanak, hogy Washington és Peking végül kiegyeznek egymással azután, hogy megemelték a téteket, és ezt ő kárunkra fogják megtenni.
Az uniónak, a világ második gazdasági erejének az Egyesült Államok után és Kína előtt, ez a parti nagyon kényes, ugyanis neki nincs sem végrehajtó hatalma, sem hadserege, ugyanis ő egy politikai törpe miközben satuba fogja két nemzetállam, két politikai és katonai hatalom, akik mindketten csak arról álmodoznak, hogy megbontsák az európai egységet, hogy elejét vegyék annak, hogy az unió megteremtse a politikai erejét is.
Tehát mi a teendő?
Az első opció az lenne, hogy az Egyesült Államok oldalára állnak azért, hogy önmérsékletre bírják Kínát. Demokraták és republikánusok egyaránt, az amerikaiak mindössze erre vágynak. Még az európaiakat is erre próbálják rávenni és minden ebbe az irányba tereli az uniót, mert Kína – ez tény – a legfélelmetesebb nemzetközi kihívássá vált az összes közül, amelyekkel az unió szembenéz.
Bármennyire is közel van, és bármennyire halálos, a közel-keleti és az észak-afrikai káosz nem jelent gazdasági fenyegetést. Oroszország katonai fenyegetést jelent azoknak az országoknak, amelyeket a korábbi orosz birodalom elvesztett, de a gazdasági kudarc és az elnök elhasználódása relativizálja ezt a veszélyt. Az Egyesült Államok már nem akarja megvédeni Európát és gazdasági riválist lát benne, de Trump ide vagy oda, az USA egy demokrácia, amelyikhez Európát valódi történelmi és kulturális szálak kötik.
Kína, ezzel szemben a legnagyobb és legkifinomultabb diktatúra, ráadásul a világ legnépeseb országa. A katonai ereje négyévente egy francia haditengerészetnyi kapacitással növekszik. Kolosszális tartalékai vannak, amelyek szédítő lehetőségeket rejtő pénzügyi hatalommal ruházzák föl. Máris messze a legnagyobb ázsiai hatalom. Minden arra utal, hogy hamarosan a világ vezető hatalma lesz, és Pireusz kikötőjéről nem is beszélve, amelyik már teljes egészében az övé, már most erősen megvetette a lábát Európa tizenegy másik fő kikötőjében. A kapitalizmus és a kommunizmus legrosszabb elemeinek összeolvadása, a kínai diktatúra az egész unióban elhelyezi a bábuit, olyan módszeresen, hogy az európaiaknak nagy szüksége lenne rá, számíthasson az amerikaiakra.
Ez nem elképzelhetetlen, ha a demokraták megnyeri a novemberi választást. Velük lehetséges lenne megegyezni egy összefogásról, megbízható és kölcsönösen előnyös feltételek mellett. Ezért az európaiaknak késedelem nélkül el kellene kezdeni puhatolózni Joe Biden csapatánál, viszont ha Donald Trump nyerne, nehezebb lenne tárgyalni egy hosszútávú megegyezésről egy ilyen labilis emberrel, aki enyhén szólva nem megbízható és akinek a politikai kultúrája a Fox News képernyőjére szorítkozik. Ebben a feltételezésben az Európai Uniónak inkább meg kellene próbálnia egyensúlyozni Washington és Peking között azzal, hogy egy viszonylagos semlegességet mutat azért cserébe, hogy garantálják az alapvető gazdasági érdekeit. Európa, és vele együtt a világ ismeretlen vizekre hajózna és biztosan keresnie kellene, ebben az opcióban egy megegyezést Oroszországgal, egy megegyezést a két Európa között, amelyek között a viszály olyan luxus, amelyet egyik fél sem engedhet meg magának.
