Az unió kezdeményez. Az Európai Tanács elnöke és az Európai Bizottság egymás után tettek közé javaslatokat múlt héten az atlanti szövetség közös programjára, amelyeket a 27 állami vezető csütörtökön és pénteken fog megvitatni Brüsszelben.
Ezzel párhuzamosan az Európai Parlamentben az utolsó simításokat végezzük egy még tartalmasabb dokumentumon a világ két vezető gazdasági hatalmának a jövőbeli kapcsolatáról. Az amerikai elektorok még ki sem kiáltották Joe Biden győzelmét, és egy hónap van még hátra a beiktatásáig, de az unió három nagy intézménye már megfogalmazta az elképzeléseit az újrainduló a transzatlanti kapcsolatokról.
Először a történelme során az Európai Unió nem vár arra, hogy az Egyesült Államok kinyilvánítsa az álláspontját, hogy aztán – általában Franciaország kivételével – a nyomába szegődhessen. Ez annyira eltér attól, amit megszoktunk, hogy adódik a kérdés: hol járunk?
Egy biztos: egyelőre nagyon távol az Európai Egyesült Államoktól, mert az európaiak, először is, még fel sem vázolták az atlanti szövetség új definícióját, pedig ez alapvető feltétele lenne a szövetség túlélésének. Nem tették még meg, mert továbbra is szakadék tátong azok között, akik félnek tőle, hogy ha túl csinálnak világpolitikai tényezőt az unióból, azzal felgyorsítják az amerikai kivonulást; azok között, akik velük szemben épphogy siettetnék a közös katonai védelmen alapuló európai szuverenitást; és végül azok között, és ők a legnagyobb csoport, akik ennek az allegro ma non troppo-nak a nüanszain vívódnak.
A 27-ek, ez tény, még mindig nem foglaltak állást a leglényegesebb kérdésben. Ezért inkább bölcsen megelégedtek azzal, hogy azokról a részletekről formáljanak véleményt, amelyek a legkevesebb gondot okozzák az európai országoknak és az amerikaiaknak is. Ez az a pont, ahol még nagyon messze járunk egy valódi forradalomtól, mégsem mondhatjuk azonban, második pontként, hogy olyan ügyek, mint a klímaváltozás elleni harc, a Kínával való kapcsolatok vagy az új technológiák elhanyagolhatóak lennének.
Miután a szuverenitás igen lényeges kérdésében nincs egységes álláspont, az unió azt javasolja az Egyesült Államoknak, hogy közösen lépjenek föl a Kína és a nyugati demokráciák erőviszonyában, vagyis az évszázad nagy kérdésében. Ez egy pragmatikus hozzáállás és azzal jár, harmadik pontként, hogy az EU az amerikaiakkal egyenrangú pozícióba helyezkedik, abba a pozícióba, amit végül is elfoglal majd, amint arra kerül a sor, valamikor a következő két évtizeden belül, hogy a két atlanti nagyhatalom felosztja egymás között a szerepeket a nemzetközi stabilitás fenntartásában.
Egy forradalom első lépéseinek, egy nagy fordulat első elhajlásainak vagyunk tanúi, amit elkerülhetetlenné tett Kína felemelkedése, az Egyesült Államok ázsiai reorientációja, és a Washingtonban éppen véget érő négyéves elnöki ciklus. Ha nincs Donald Trump, ha az elnökségével nem vetül kétség az amerikai katonai védőernyő megbízhatóságára, és ha nem világít rá az amerikai demokrácia gyengeségeire, az európaiak nem értek volna el oda, ahol most tartanak: egy politikai hatalom ébredezéséhez.
