Mint a Boleróban: a dallam először alig hallható, de ahogy vissza-visszatér, megragadja a figyelmet, aztán teljesen betölti, végül szinte megsüketít. Még csak a darab közepén járunk, amikor a zene alattomosan elkábít. Ilyen ez az apró, de egyre terebélyesedő dallam, ami a diktatúrákat és a demokráciák fölötti felsőbbrendűségüket dicsőíti…

Vegyék le a hangot!

Az Isten szerelmére, kapcsolják le a hangot, mert képtelenség azt hangoztatni, hogy a demokráciákénál nagyobb kínai növekedési ráta Hszi Csin-ping rezsimjének a hatékonyságát bizonyítja. Hogyan lehet elfelejtkezni arról, hogy a náci Németországra is mondták azt, hogy „Hitler alatt a vonatok pontosak voltak”? Hogyan lehet elfelejteni, hogy egy növekedési ráta nemcsak absztrakt százalékként értelmezendő, hanem mindenekelőtt a kiindulóponthoz viszonyítva, és hogy egy virágzó gazdaság gyenge növekedése még mindig kedvezőbb, mint egy összehasonlíthatatlanul kevésbé virágzó gazdaság erős növekedése. Hogyan lehet elfelejtkezni róla, hogy a „hatékonyság” önmagában semmit nem jelent, hiszen a kínaiak készséggel elcserélnék a rezsimjük hatékonyságát, ha politikai elnyomásról, kényszermunkáról, koncentrációs táborokról, vagy a nemlétező szociális védelemről, nemlétező munkavállalói jogokról vagy sztrájkjogról van szó.

Vegyék le a hangot, mert megint az ismert nótát halljuk, hogy nem biztos, hogy minden embernek ugyanaz az elképzelése a szabadságról és hogy a kínaiak boldogok, hogy egy olyan hatalom irányítása alatt élnek, amelyik sokkal erősebb, mint a demokráciák.

Valóban?

Tehát akkor félreértettük volna a Tienanmen téri tüntetéseket?

1989-ben a kínaiak nem a jogállam, a szabadságjogok és az emberi jogok mellett tüntettek volna, hanem a diktatúra mellett, és ezért történt, hogy a Politikai bizottság tankokat küldött köuzéjük?

Mekkorákat tévedhet az ember, igaz? de félre az iróniát, vegyék le a hangot és inkább azt játsszák, allegro vivace, hogy nem az autokrácia volt az, ami mellett Oroszországban annyi városban tüntettek az utóbbi időben. Több tízezer ember vonult az utcára, hogy a korrupció és az uralkodó rezsim alkalmatlansága ellen tiltakozzanak, és mire emlékeztet a számuk és a bátorságuk?

Nem tudom, önök hogy vannak vele, de engem arra a határtalan reményre, amit a Szovjetunióban a Mihail Gorbacsov által szervezett, első valóban szabad választások ébresztettek; a szabadságnak arra az őrült fertőzésére, ami elragadta az arab világokat 2011-ben; arra a lázas izgalomra, ami a berlini fal leomlását követte; a Tienanmen térre, természetesen; a régi renddel való szembeszállás ellenállhatatlan fuvallatára, amelyik keleten és nyugaton fellázította a hatvanas évek fiatalságát és egy még távolabbi, de tanulságokkal teli eseménysorra is: az 1848-as forradalmakra, a „népek tavaszára”, amelyik néhány hónap alatt egyesítette a 19. századi Európát a demokrácia zászlaja mögött.

Ez a példa nélküli pillanat olyan rövid volt – egy évig sem tartott – mint az arab forradalmak. Ahogy az arab forradalmakat, a népek tavaszát is egy borzalmas megtorlás követte, ami elhitette az emberekkel, hogy az abszolutizmus legyőzhetetlen, két évtizeddel később mégis a demokrácia győzedelmeskedett, kihatjva, megerősödve a korábban ültetett magokból, és az emberek egyetemes törekvéséből arra, hogy szabadon éljenek és urai legyenek a saját sorsuknak.

Szóval ne higgyenek ennek a kínai Bolerónak!

November 4-e óta a demokrácia erejét látjuk nap mint nap az Egyesült Államokban. Ugyanazt az erőt, ami Oroszországban ébredezik, ami nem tagadja meg önmagát Európában sem, ahol a lengyel és a magyar ellenzék felemeli a fejét. Kínában a legkisebb hiba, és a kommunista párt saját maga fog megszabadulni Hszi Csin-pingtől, és ha Vlagyimir Putyin vagy Recep Erdogan helyében lennék, elkezdenék erősen gondolkodni.

Print Friendly, PDF & Email

English Français Deutsch Polski