Kimondatlan szorongás gyűlik a levegőben. Ahogy az emberek szembesülnek azzal, hogy az új amerikai diplomácia nem kendőzi el az igazságot, érezni lehet a növekvő aggodalmát azoknak, akik megijednek a saját árnyékuktól, és az exportjukat féltik. Ők azok, akik egyre csak azt ismételgetik, hogy micsoda naiv, és szemellenzős emberijog-pártoló hozzáállás azt képzelni, hogy meg lehet változtatni a dolgokat azzal, hogy elítéljük a diktatúrák bűneit.
Képzeljük el mi lenne, ha az ellenkezője történt volna.
Képzeljük el, az amerikaiak és európaiak közötti négynapos brüsszeli megbeszélés kezdetén, hogy Joe Biden nem úgy válaszol egy újságírónak, aki megkérdezi tőle, hogy szerinte gyilkos-e Vlagyimir Putyin, hogy „igen”, hanem a hagyományosabb utat választja, és azt mondja, hogy ő nem bíró, ezért nem ítélkezik.
Akkor aggódhatnánk csak igazán, Ázsiában és Európában egyaránt, amiatt, hogy az Egyesült Államok elnöke annyira gyenge, hogy képes úgy tenni, mintha nem tudná, hogy nyilvánvalóan Vlagyimir Putyin titkosszolgálatai állnak Alekszej Navalnij, Szergej és Julija Szkripal, Borisz Nyemcov, Anna Politkovszkaja, Borisz Berezovszkij, Alekszandr Litvinyenko vagy Vlagyimir Kara-Murza, vezető ellenzékiek, zavaró újságírók, túl sokat tudó emberek meggyilkolása vagy gyilkossági kísérlete mögött, nem is beszélve a föderáció távolabbi részein elkövetett politikai merényletekről.
Legyenek akár ismertek vagy kevésbé ismertek, a „bajkeverők” gyakran veszítik életüket Vlagyimir Putyin uralma alatt. Ez az igazi botrány, és nem Biden „igenje”, amiért inkább taps jár neki. Trump diktátorokkal szembeni gyengédsége után ez volt az, ami helyreállította az Egyesült Államokról alkotott képet. Olyan világos fordulat állt be, hogy az új amerikai diplomácia vezetői már rögtön másnap nem bántak kesztyűs kézzel a kínai tárgyalópartnereikkel. Az első találkozójukon egy az egyben szemrehányást tettek nekik az ujgurok elleni népirtásért, a tibetiek üldözéséért, a Hongkongban zajló elnyomásért, az „alapvető értékek” elleni támadásaikért és azért, hogy a magatartásuk veszélyezteti a nemzetközi stabilitást.
Sem Hszi Csin-pingből, sem Vlagyimir Putyinból nem lesz demokrata, de az igazság fegyverének a csövébe nézve mindketten meg kell, hogy értsék, hogy a világ vezető hatalma készen áll rá, hogy erélyesen lépjen föl, és el kell, hogy fogadják, hogy a gaztetteiket nyilvánosan el fogják ítélni. Mi mást tehetnének?
Putyin talán beperli Bident rágalmazásért?
Ez pazar lenne, hajrá!
Hszi Csin-ping azzal vág vissza, hogy lerohanja Tajvant?
Ez már egyáltalán nem lenne pazar, de vajon Kína gazdasága és külkereskedelme hajlandó lenne megfizetni egy ilyen lépés árát, és a Hszi Csin-ping saját Politikai Bizottsága hagyná, hogy ilyen ostobaságot kövessen el? Nem.
Nem.
Úgyhogy nyugodjanak meg, emberevő diktátorok koktélpartijainak kedves törzsvendégei, nincs ok a félelemre, ugyanis a diktatúrák agresszivitása fordítottan arányos az ellenállással, amibe beleütköznek. A békülési politika lehetővé tette Hitlernek, hogy meghódítsa Európát, míg a kommunizmus folyamatos elítélése és a másként gondolkodók politikai támogatása felgyorsította a szovjet blokk felbomlását. Hogy Joe Biden a nevén nevezi a dolgokat, és a merénylőt gyilkosnak hívja, még nem jelenti azt, hogy háborút akar Kínával és Oroszországgal. Ez a realista politikus egyszerűen abból indul ki, hogy kompromisszumokat nem látszatra kötnek, hanem úgy, hogy tisztázzák a különbségeket, és elég bátrak hozzá, hogy kimondják őket.
A cikk a Magyar Narancs Online oldalán jelent meg 2021. március 25-én.
