A kérdés teljesen jogos: miért kellene a már kipróbált és bevált nemzeti demokráciákat lecserélni egy kiforratlan szervezetre, változó határokkal és ismeretlen intézményekkel?
Sokáig az volt erre a felelet, hogy valahogyan véget kellett vetni ezerévnyi európai polgárháborúskodásnak, de mivel ma már senki sem hiszi el – tévesen, de ez van -, hogy Európában újra kitörhet a háború, ez már nem egy meggyőző válasz.
Tegnapi érvekkel nem felelhetünk az euroszkepticizmusra, csak maiakkal, a mai kihívások pedig ugyanolyan félelmetesek, mint a múltbéliek.
Kína és az Egyesült Államok mellett az Európai Unió is ott van a nagyhatalmak dobogóján. A nemzetközi verseny három bajnoka között a sorrend területenként és évről évre változik, de az biztos, hogy az idő ellenünk dolgozik. Washington és Peking hamarosan lehagy bennünket, és lehet, hogy az amerikaiaknak, a visszavonuló európaiakkal karöltve, fejet is kell majd hajtaniuk Kína előtt.
Ha ez bekövetkezne, Európa nem nyomna többet a latban egy nagyra nőtt Svájcnál, és jobban rá lenne utalva a kínai diktatúrára, mint amennyire korábban az amerikai demokráciától függött.
Beletörődhetünk ebbe, de mindazoknak, akik erre nem hajlandóak, akik demokraták, akik nem akarják feladni a szolidaritás és a szociális védelem modelljét, ami Európát ugyanúgy meghatározza, mint a kultúrája, egyszóval a túlnyomó többség, az Unió huszonhét országának polgárai: eljött az idő, hogy összezárjuk a sorainkat, hogy gyarapítsuk és megszilárdítsuk az erőinket.
Ez nyilvánvaló, de hogyan tehetjük ezt meg, ha a külpolitikánkat, hadseregeinket és az iparainkat még nehezebb feladat lesz egyesíteni, mint a piacainkat és a valutánkat? Ezért nyílt meg vasárnap Strasbourgban az Európa jövőjéről szóló konferencia, de a vajúdó hegyek egeret fognak szülni, és csúfos kudarc lesz a vége, hacsak nem szánjuk rá magunkat, hogy közösen találjunk föl és alkossunk meg valami újat, ahelyett, hogy főtt tojásokat próbálunk rántottába verni, hogy egy nagy formába illesszük azt, ami 27 különböző modellben már létezik.
Nem arról van szó, hogy azonos egészségügyi szolgáltatásokat, nyugdíj- és társadalombiztosítási alapokat hozzunk létre, hanem arról, hogy kitaláljuk az egyéni munkavállalók új bérből és fizetésből élő osztályának szociális védelmét, és létrehozzuk az új járványok megjelenése elleni közös küzdelem eszközeit. Nem csak az egyetemek hálózatba szervezéséről van szó, hanem egy tucat olyan európai kiválósági kampusz létrehozásáról, ami képes felvenni a versenyt a legnagyobb amerikai egyetemekkel, ami körül olyan kutatóközpontok és új iparágak szövetét hozzuk létre, amelyek nélkül lemaradunk a mesterséges intelligencia fordulatáról, ahogyan lemaradtunk az informatikai forradalomról is.
Nem arról van szó, hogy 27 nemzeti hadseregből egyetlen európai hadsereget kell létrehozni, ez lehetetlen feladat, hanem arról, hogy közösen kell megalkotni a jövő fegyvereit, az űr-, számítógépes és információs háborúk fegyvereit. Nem csupán arról van szó, hogy jobban összehangoljuk ügyészségeinket, rendőrségeinket és hírszerző szolgálatainkat, hanem arról, hogy közös ügynökségeket hozzunk létre annak érdekében, hogy reagálhassunk a kémkedés és a felforgatás új, nemzetközi bűnözési formáira. Nem arról van szó, hogy újra feltaláljuk a hanyatló közszolgáltatásokat ugyanabban a formában, amelyben már most is mindenütt hanyatlóban vannak, hanem arról, hogy új, közös normákat határozzunk meg a hatóságok jelenlétére vonatkozóan minden régióban, függetlenül a lakosságuk anyagi helyzetétől.
A közös alkotás által jutunk messzebbre, ezáltal haladunk gyorsabban, így maradunk a dobogón, és ezzel erősítjük meg a pozíciónkat. Így tudjuk a legjobban kihasználni az Unió és már nem a 27 különböző állam tehetségét, így tudjuk kialakítani ezt a nemzetet, amely végül is nem szétszórtabb, hanem éppolyan egységes, mint Németország és Olaszország volt nem is olyan rég, amikor még nem hozták létre az egységüket.
