Súlyos, kimondhatatlan, sőt talán végzetes – olyasmi, amit nem szabad tétlenül nézni. Amikor a lengyel vezetők az irányításuk alatt állóalkotmánybírósággal kimondatják, hogy a nemzeti jog elsőbbséget élvez az európai joggal szemben, akkor megsértik azokat a szerződéseket, amelyeket az országuk korábban saját szabad akaratából aláírt. Ezzel pedig aláássák az Európai Unió 27 tagállamának a közös intézményeit.
Azon egyszerű oknál fogva, hogy ez elfogadhatatlan, az Európai Bizottságnak mozgásba kell hoznia a rendelkezésére álló pénzügyi szankciókat, és emlékeztetnie kell arra, hogy az EU nem egy piaci bódé, ahonnan elvehetjük, ami tetszik (támogatások), és otthagyhatjuk, ami nem kell (a jogállamiság tiszteletben tartása).
A Bizottság az Európai Parlament teljes támogatását élvezi, de vajon ez a bírósági határozat egyúttal a lengyel kilépést is beharangozza, ami aztán más országok távozását is előrevetíti?
A válasz „nem”, kategorikus „nem”, mert a lengyelek 80 százaléka ragaszkodik az európai egységhez. Nem szándékoznak lemondani róla. Ez nyilvánvaló volt a vasárnapi tüntetések méretéből is, amelyeket európai zászlók tengere töltött meg. A lengyelországi helyzet tehát nagyon messze áll a nagy-britanniaitól, ahol az európai kérdés kettészakította a nem éppen egyesült királyságot. Nemcsak Varsóban nem fog semmi ilyesmire sor kerülni, de a többi tagállam közül egyiknek sem lesz csábító a brit út, aminek a vonzereje egyébként is folyamatosan csökken.
Nincs napirenden az Unió szétmorzsolódása. Éppen ellenkezőleg, az Európai Unió a közös védelem és a stratégiai autonómia eszméi mögé felsorakozva belép a történelmének harmadik szakaszába: a kísérletbe, hogy politikai uniót hozzon létre.
Mit jelent tehát a lengyel határozat?
A lengyel vezetés merevsége mindenekelőtt a 19. századból valahogy ittragadt reakciós konzervatívok aggodalmát tükrözi, akiket teljesen maga alá gyűrt egy rendkívül fiatalos ország, amely szakít a püspöki kar évszázados nézeteivel, hátat fordít a múlt társadalmi konvencióinak a feminizmus és az erkölcsi forradalom javára, és úgy él, mint Párizsban, Berlinben vagy Amszterdamban: kerékpározik, környezettudatos és elutasítja az egyház hatalmi visszaéléseit. Egyik oldalról ez az ízig-vérig európai ijfúság, másik oldalról az Európai Unió, amelyik elítéli az igazságszolgáltatás politikai hatalomnak való alárendelését: a Jog és Igazságosság Pártja (PiS) és annak főpapja, Jaroslaw Kaczynski már nem tudja, hogy hova forduljon szorult helyzetében. Nem ok nélkül félnek attól, hogy elveszítik a 2023-as választásokat, és ezért megpróbálják újra mozgósítani a választóikat, mutogatják az izmaikat, de anélkül, hogy túlfeszítenék a húrt.
Az Európai Bizottság sem akarja a helyrehozhatatlanságig fokozni a feszültséget. A lengyel bírósági határozat, a nagy harag, amit ez a határozat kivált és a szankciók, amelyekhez vezetni fog, mind egy szerepjáték része, amelyhez mindkét félnek alkalmazkodnia kell. Két kérdés azonban megválaszolatlan marad.
Az első az, hogy a Közép-Európában a tekintélyelvű vagy akár diktatórikus hatalmakkal szemben felemelkedő ellenzék képes lesz-e előállni olyan gazdasági és szociális programmal, amely győzelemre segíti őket. Orbán Viktorhoz hasonlóan Jaroslaw Kaczynski is képes volt kihasználni a piacgazdaságra való áttérés okozta elégedetlenséget. Inkább ez, mint konzervativizmusuk biztosította győzelmüket, és ellenfeleik, bár egyértelműen felemelkedőben vannak, mindaddig felettébb sebezhetőek maradnak, amíg nem képesek letenni az asztalra egy új társadalmi szerződést. Ezt láthattuk most Csehországban, ahol a jobbközép és balközép szombaton győzött Andrej Babiš ellen, de olyan kis különbséggel, hogy Babiš politikai karrierje korántsem ért véget.
A lengyel határozat által felvetett második kérdés az, hogy a nemzeti konzervatívoknak – legyőzöttek vagy sem – meddig lesz még ekkora súlyuk az Európai Unióban. A válasz egyelőre várat magára.
A cikk a Magyar Narancs Online oldalán jelent meg 2021. október 12-én.
