Járjunk előrébb. Járjunk jóval előrébb, mert ez a háború még tovább tarthat, és még baljósabb fordulatokat vehet, de készüljünk fel már most arra a napra, amikor elhallgatnak a fegyverek, mert két precedens is erre kötelez minket.
Az első a versailles-i szerződés, az a nagy történelmi hiba, amely az első világháború győzteseit arra késztette, hogy olyan békefeltételeket szabjanak a legyőzötteknek, hogy nem lett béke, és a világ még mindig fizeti az árát. Nemcsak az, hogy a Németországra rótt jóvátételi terhek nagyban hozzájárultak a nemzetiszocialisták felemelkedéséhez és így a második világháború kitöréséhez. Az is, hogy az oszmán és az osztrák-magyar birodalom akkori kegyetlen szétverését és amputálását ma is az egykori területek nyugtalanságával és nosztalgiájával fizetik meg.
Egyszóval, a világ sokkal stabilabb lett volna, ha a győztesek Versailles-ban képesek lettek volna megtalálni azt az intelligenciát, amely Hitler veresége után arra késztette őket, hogy a tengelyhatalmakat a demokráciában gyökereztessék, ahelyett, hogy bosszút álljanak rajtuk. Amikor Putyin úr végleg elvesztette a játszmát, amikor eljön a nap, amikor már nem lesz meg a mai nap súlya, akkor emlékeznünk kell a kinyújtott kéz hasznára és a bosszú ártalmaira, de ez még nem minden.
A második hiba, amelyet nem szabad megismételni, az, amelyet az Atlanti Szövetség országai követtek el, miután 1991 decemberében megtudták, hogy Ukrajna, Oroszország és Fehéroroszország a Szovjetunióból való kilépéssel eltemeti a Szovjetuniót, és hogy ezzel megnyerték a hidegháborút. Csak az ellenfél elvesztésével nyerték meg, de még mindig annyira ők irányítottak, hogy a csata után nekik kellett volna javaslatot tenniük a szabályokra és a politikai helyzetre.
Mindent el kellett végezni. A Szovjetunió és a hidegháború által befagyasztott területi konfliktusok újra felszínre törnének a múltból. Oroszország kísértésbe esne, hogy felkavarja őket, hogy újra megerősítse regionális befolyását. Nemcsak a balti államok, hanem Ukrajna és Grúzia is hamarosan az Atlanti Szövetség ajtaján kopogtatna. Ha ezek a kérdések megoldatlanul maradnának, akkor évek múlva újabb feszültségekhez vezetnének a tegnapi harcoló felek között, de senki sem törődött azzal, hogy inkább megelőzze őket, minthogy ki kelljen szállnia.
A „család”, ahogyan azt nevezték, Jelcin családja, csak arra gondolt, hogy a megszűnt Szovjetunió legjobb erőforrásainak privatizálásával gazdagodjon meg. A nyugatiak, akik akkoriban maguk is áttértek a thatcherizmusra, nem hittek a szemüknek, amikor látták, hogy a kommunizmus Mekkája egy olyan kapitalizmust fogadott el, amelyben csak a legerősebbek szabályai érvényesek.
Minden oldalról olyan mámor és vakság uralkodott, hogy az 1990-es évek orosz megaláztatása és az ukrajnai háború ebben a közös imperializmusban és nem a NATO bővítésében gyökerezik. A Nyugat nem bűnös ebben, vagy legalábbis nem jobban, mint az oroszok, akik annyira előnyben részesítették Jelcint Gorbacsovval szemben, de azon a napon, amikor ez a háború véget ér, készen kell állnunk arra, hogy lerakjuk a következő világ alapjait.
Annál is inkább megbocsáthatatlanabb lenne, ha nem készülnénk fel erre a tárgyalásra a holnap Oroszországával, mivel olyan helyzetbe hoznánk magunkat, amelyben csak az 1920-as vagy 1991-es hibákat ismételhetnénk meg, holott csak azt kellene aktualizálnunk, amit fél évszázaddal ezelőtt a Helsinki Megállapodásokkal tettünk.
Az európai országok határainak ismét megfoghatatlanná kell válniuk, és csak az érintett felek közötti megállapodással változtathatók meg. A vitatott vagy elcsatolt területek sorsát tárgyalások és népszavazások útján kell meghatározni. A bizalomépítő intézkedések létrehozásának meg kell felelnie a különböző országok biztonsági aggályainak. Egyetlen országot sem szabad megakadályozni abban, hogy katonai szövetséghez csatlakozzon, de minden országnak minden olyan biztosítékot meg kell adnia szomszédainak a meg nem támadás és a beavatkozás elmaradásáról, amely a biztonságukhoz szükséges.
Az európai országok kötelesek lesznek újraindítani a fegyverzetcsökkentési folyamatot, és a stabilitás biztosításával a tárgyaló felek áttérhetnek a jólét kérdésére, az átláthatóság és a beruházások biztonságának biztosításával. A kontinens valamennyi országa végre elkötelezi magát a jogállamiság és a szabadságjogok tiszteletben tartása mellett, egy valóban kötelező erejű hatáskörrel rendelkező Európa Tanács végső tekintélye alatt.
Amit az 1970-es évek elején tettek, azt a 2020-as évek elején újra meg lehet és meg kell tenni, még jobban. Ez csak időzítés és politikai akarat kérdése, de az Egyesült Államok és a G7-ek egészének támogatásával az Európai Uniónak tovább kellene lépnie.
Miközben tovább segít Ukrajnának visszaverni Putyin agresszióját, és csatlakozási tárgyalásokat kezd vele, az EU-nak már a háború utáni időszakra kellene gondolnia. Várakozás nélkül javaslatot kell tennie az orosz gazdaság újjáélesztésére irányuló tervre, egy új Marshall-tervre, amelyet nyersanyagokból finanszíroznak, és amelyet a politikai tárgyalások előrehaladásával összhangban fejlesztenek, mert nem csak békeegyezményt kell aláírnunk Oroszországgal.
Oroszországot olyan partnerré kell tennünk, akivel lépésről lépésre megerősíthetjük az európai kontinenst, mint a jólét és a béke pólusát, amely aztán az egész Földközi-tenger térségére kisugározhat.
Ebben nem csupán semmi utópisztikus nincs, nem csupán a Mare Nostrum északi, déli és keleti része találna közös egyensúlyt, de az Unió csak úgy lesz képes befolyásolni orosz szomszédja irányát, ha új és kézzelfogható perspektívákat nyit az új városi középosztályok és a vezető erők azon nagy része előtt, amely nem lát több jövőt az észak-koreai modellben, mint a Kínával való tête-à-tête-ben.
Az Uniónak közös jövőt kell javasolnia az oroszoknak, és azt ma fel kell vázolnia, hogy egy olyan horizontot nyisson, amely nem a pokolba való hosszú süllyedés, amelyet Putyin úr veresége most előrevetít.
