Ukrajna kettős lehetetlenséggel hívja ki az Európai Uniót. Az első probléma az, hogy az Unió nem tagadhatja meg, hogy megnyissa kapuit e mártír ország előtt, hiszen ezzel megtagadná tőle a szolidaritást és a védelmet, még akkor is, ha valószínűleg nem tud majd csatlakozni az Atlanti Szövetséghez, és hosszú távon a jólét lesz a legjobb pajzsa.

Ez aligha vitatható. Ez még nyilvánvaló is. Az Unió nem fordíthat hátat az ukránoknak, hacsak nem mondunk le minden értékünkről, nem mondunk le a demokrácia védelméről, és nem bújunk ki a nemzetközi felelősség alól, amelyre éppen akkor törekszünk, amikor fel kell vállalnunk azokat, amikor felkérnek bennünket. De mi történne, ha velük együtt egy újabb bővítésre készülnénk?

Nem ülhettünk továbbra is a féken a Nyugat-Balkánnal és Szerbiával folytatott tárgyalásaink során, és nem egyezhettünk bele a Moldovával, Grúziával, talán még Örményországgal, vagy akár a jelenlegi diktatúrával szakító Törökországgal való bővítésbe sem.

Azzal, hogy igent mond az ukránoknak, az Unió nem csak azt kockáztatja, hogy egy olyan romos országot fogad be maga közé, amelynek határai még sokáig vitatottak és törékenyek maradnak. Nemcsak arról van szó, hogy az Unió mindent megtenne, amit soha nem szabadna, hanem arról is, hogy fennállna a bénulás veszélye, mivel intézményeink, amelyek 27 taggal már így is nagyon korlátozóak, már biztosan nem lennének alkalmasak negyven tagállam számára, amelyek gazdasági és politikai fejlettségi szintje ilyen mélyen eltérő.

Nyissuk ki tehát a szemünket. A történelem felgyorsulása, amelyet Kína politikai-katonai magabiztossága, az Egyesült Államok azon törekvése, hogy Ázsiára összpontosítson, a világjárvány és természetesen az Ukrajna elleni agresszió okoz, arra kényszerít bennünket, hogy két forradalmat hajtsunk végre, nem pedig egyet.

Már meggyőződtünk arról, hogy egységesíteni kell a világhoz való hozzáállásunkat, közös védelemmel és páneurópai iparpolitikával kell felszerelkeznünk. Már az európai egység harmadik szakaszába léptünk, amelynek az egységes piac és az euró után a politikai unióhoz kell vezetnie. Már beléptünk a viharos vizekre, amelyekbe e történelmi feladatok elvégzése elkerülhetetlenül belevet minket, és most arra kérnek bennünket, hogy fontoljuk meg az újabb bővítést, amely messze a legnehezebb lenne, amit valaha is átéltünk és át fogunk élni.

Ez a helyzet. Nem tudunk és nem is szabad kibújnunk a kihívás alól, mint ahogyan akkor sem, amikor a szovjet blokkból kilépett országok kopogtattak az ajtónkon, de mit tehetünk, hogy egyszerre ennyi kihívásnak megfeleljünk?

A többsebességes Európa a megoldás.

Abba kell hagynunk azt a gondolatot, hogy mindannyian, mindig és minden területen ugyanabban a tempóban tudnánk haladni. Ez nem lehetséges. Ez még sok évtizedig így is marad, de a közös célok felé tovább és gyorsabban haladni akaró országok koalícióját megteremthetjük, és ezt kétféleképpen tehetjük meg.

Az első az lenne, hogy részenként cselekednénk, hogy megnézzük, ki akar két lépést tenni előre, amikor mások csak egyet vagy egyet sem fontolgatnának. Ez nem játszhatatlan, de az Uniónak nehézséget okozna, hogy az eseményeknek megfelelően állandóan újraszabályozza magát, még akkor is, ha egyre gyorsabban és egyre világosabban kellene cselekednie.

Marad egy másik hipotézis, a háromfokozatú rakéta, az első és a második fokozat közötti összes szükséges híddal, hogy egy napon, ami még messze van, és nem szabad elsietni, csak egy fokozat legyen: egyetlen rakéta.

Ez lenne a hosszú távú cél, de a közeljövőben, vagy legalábbis rövid távon, hogyan tudjuk meghatározni ezt a három szakaszt?

Nos, az első szakasz lehetne az európai partnerség, egy olyan szakasz, amelybe integrálhatnánk a Balkánt, Ukrajnát, egy szilárdan demokratizált Törökországot és, ha akarja, egy olyan Nagy-Britanniát, amely hátat fordít magányának hiúságának.

Egymáson belül a Közös Piac, a jogállamiság és az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának elveihez való ragaszkodással bebetonozott szabadkereskedelmi övezet színtere lenne.

Ezután következne a gazdasági unió, a közös politikák és a közös valuta szakasza, ami az Unió jelenlegi állapota, de már fejlettebb, és most már egyhangúan elfogadja az eurót, és betiltja a szociális és adóügyi dömpinget.

Végül, a harmadik szakasz az lenne, amit a szó teljes értelmében Európai Közösségnek kellene nevezni, ahol néhányan egyesítenék a külpolitikát, a közös védelem kialakítását és a jövő iparágaiba történő ipari beruházásokat.

Konföderáció? Föderáció?

Hagyjuk félre az embereket felbosszantó szavakat, amelyek nem minden tagállamban ugyanazt jelentik. Használjuk inkább a “Közösség” szót, amely a Római Szerződés óta már nem kelt félelmet, de amelynek egyszerűsége olyan erőteljesen fejezi ki a lényeget, nevezetesen azt, hogy ebben a harmadik szintben egyesítjük mindazt, ami a legfontosabb, és mindenekelőtt a biztonságunkat.

Ha megállapodnánk ebben a megközelítésben, akkor még mindig mindent meg kellene tennünk, hogy belépjünk a részletek tömegébe, amelyek oly sokat számítanak, de már a kezdetektől fogva mindent elmondtunk volna arról, hogy akarjuk vállalni a kettős lehetetlenség kihívását, és hogy megadjuk magunknak az ehhez szükséges eszközöket.

Mindent lehet, csak akarni kell.

Print Friendly, PDF & Email

English Français Deutsch Polski