Az ukrajnai háború, a magyarországi választás és a franciaországi eredmény egy világszintű trend részei: a nacionalizmus, a nyers erő alkalmazása, az uralom szelleme tér vissza a világba, ami ellen újra és ugyanúgy föl kell lépni, mint korábban a 17. és a 18. században.
Minden újabb interjú egy kicsit más irányt vett. Már nem Oroszország európaiságáról volt szó. Már nem arról, hogy a nyugatiaknak – legyenek amerikaiak vagy európaiak – eszük ágában sem volt elcsatolni akár csak egy zsebkendőnyi területet is Oroszországtól. Nem az Európai Unió vágyairól, hogy egy napon Oroszországgal együtt biztosíthassa a közös földrészünk, Mihail Gorbacsov szavaival élve: „a közös házunk” stabilitását és jólétét.
Nem is az Oroszországgal alkotott történelmi és kulturális közösségünkről, amelyre az Európai Parlament frakcióvezetői és jómagam egy április elején közzétett felhívásban emlékeztettük az orosz népet. A száműzetésben dolgozó orosz sajtó nem erről kérdezett, hanem arról, hogy az ukrajnai „különleges hadműveletnek”, úgy tűnik, igen nagy a társadalmi elfogadottsága Oroszországban.
Látszott, hogy le vannak sújtva, hogy elveszettnek érzik magukat és szégyenkeznek a saját nemzetük miatt, de néhány nappal a francia elnökválasztás második fordulója előtt nem tudok nem arra gondolni, hogy ha most adnám ezeket az interjúkat, visszakérdezhetnék, hogy ők mit gondolnak egy olyan Franciaországról, ahol Marine Le Pen megnyerheti a vasárnapi választásokat, hiszen a felmérések szerint csak néhány ponttal van lemaradva Emmanuel Macron mögött.
Most rajtam a sor, hogy szégyelljem magam, mert jelenleg a franciák fele az összes társadalmi kategóriában és iskolázottsági szinten a szélsőjobboldalt támogatja, ellenséges a muszlimokkal szemben, elutasítja az eliteket, és osztozik abban a vágyban, hogy bezárt határok mögött visszatérjen a nemzeti nagyság és bizonyosság mítoszához.
Szégyellem magam, mert nem igaz, hogy ezek a szavazók mindannyian a globalizáció, az Nyugat-Európából kivonult ipari termelés és az elnéptelenedett és elhanyagolt vidék hátrahagyottjai lennének. Kis- és nagypolgárok a leggazdagabb városokból, diákok a legjobb iskolákból, sok olyan ember, akinek nincsen semmilyen felrónivaló sérelme, a mai Franciaországban a nacionalista szélsőjobboldalra szavaz, amely az Egyesült Államokban, Magyarországon, Brazíliában, Lengyelországban, Oroszországban, Indiában és kisebb mértékben mindenhol feltámadt.
Ez a szélsőjobboldal soha nem szűnt meg létezni. A nácizmus gyalázata arra kényszerítette őket, hogy az utóbbi évtizedekben összeolvadjanak a demokratikus jobboldallal és néha a demokratikus baloldallal is, de ma már szabadon kifejezhetik a demokráciával szembeni megvetésüket, és az erős rezsim iránti vágyukat.
Néhány nappal ezelőtt azt mondtam ezeknek az orosz újságíróknak: amikor valaki nem látja lehetőségét, hogy szembeszálljon egy igazságtalansággal, akkor inkább nem vesz róla tudomást, ahogyan a koldustól is elfordulunk, aki a kezét nyújtja felénk.
Emlékeztettem őket, hogy az ötvenes évek végén a francia lakosság túlnyomó többsége nem volt hajlandó elhinni, habár a szabad újságok nap mint nap bemutatták, hogy a hadsereg általános gyakorlattá tette a kínzást Algériában.
Azt mondtam nekik: mindig nehéz beismerni, hogy az ember saját hazája, saját katonái, saját gyermekei bűnbe eshettek, annál is inkább, mert ahhoz, hogy valaki ezt beismerje, ki kell mennie az utcára, és azt kell kockáztatnia, hogy gumibottal megverik vagy börtönbe zárják. Azt mondtam nekik, hogy az Egyesült Államokban sem egyik napról a másikra született a háborúellenes mozgalom –de ma már nem ezt mondanám nekik.
Ma azt mondanám nekik, hogy a szociáldemokráciát és a kereszténydemokráciát, a baloldalt és a jobboldalt, a háború utáni időszak két nagy politikai erejét intellektuálisan kimerítették a saját sikereik; hogy már nem tudják, hogyan válaszoljanak a mostani század kihívásaira, hiszen csaknem kétszáz évvel ezelőtt, az első ipari forradalom idején születtek, és hogy nem meglepő, hogy a visszahúzódásuk amitt keletkezett légüres teret fokozatosan a szélsőjobboldal tölti be.
Azt mondanám nekik, hogy a nacionalizmus, az uralom szelleme és a nyers erő nagy visszatérésének vagyunk tanúi, ami ellen minden békét és szabadságot szerető embernek mozgósítania kell szellemi erőforrásait és szembeszállni vele, ahogyan a felvilágosodás filozófusai tették a tizennyolcadik században, vagy a társadalmi igazságosság védelmezői a tizenkilencedikben.
Azt mondanám nekik, hogy egy újabb, nagyon hosszú csata kezdődött, amely épp oly döntő, mint amennyire egyetemes, és hogy mindannyiunknak, határokon át összefogva, közösen kell keresnünk és megtalálnunk a módját a győzelemnek.
A cikk a Magyar Narancs Online oldalán jelent meg 2022. április 23-án.
