Semmi helyrehozhatatlan, semmi visszafordíthatatlan, de vigyázat! Az Unióban szakadék nyílik egyfelől a két vezető hatalom, Franciaország és Németország, másfelől a szovjet blokkból kilépett államok között. Mielőtt a helyzet tovább romlik, és Vlagyimir Putyin úgy gondolhatja, hogy kihasználhatja ezt a helyzetet, tisztázni kell a félreértéseket, elsősorban Franciaországnak, mert Franciaországtól tartanak a leginkább Közép- és Kelet-Európában.
A volt kommunista országok szemrehányást tesznek Németországnak, amiért vonakodik nehézfegyvereket szállítani Ukrajnának, és mert nem hajlandó további késedelem nélkül lemondani az orosz gázról. Önzőnek és gyávának tartják, de lényegi kérdésekben kevésbé kritizálják Németországot, mert úgy vélik, hogy a kereszténydemokrata ellenzék és a kormánykoalíció másik két pártja, a liberálisok és a zöldek nyomására végül jobb belátásra téríti a kancellárt és szociáldemokrata barátait.
Franciaországnak viszont azt vetik a szemére a volt kommunista országok, hogy megújította a történelmi ruszofíliáját, ami arra készteti, hogy kiutat keressen Vlagyimir Putyinnak, hogy az elkerülje a totális vereséget. A németekkel ellentétben, akik csak a kényelmüket és a pénzüket szeretnék megvédeni, mi, franciák állítólag hajlamosak vagyunk arra, hogy kíméletesen bánjunk Oroszországgal, azáltal, hogy félvállról vesszük az orosz ellenőrés alól a rendszerváltással kiszabaduló országokra leselkedő veszélyeket.
Bármennyire is karikatúraszerűek és félrevezetőek, ezek a szemrehányások túl hevesen és túl gyakran hangzanak el ahhoz, hogy Franciaország továbbra is figyelmen kívül hagyja őket. Emmanuel Macronnak válaszolnia kell rájuk. Ezt a lehető leghamarabb meg kell tennie azáltal, hogy véget vet annak a vádaskodásnak, amellyel azóta szembesül, amióta azt javasolta, hogy egy „európai politikai közösségbe” kellene tömöríteni azokat az országokat, amelyek az Unió tagjelöltjei, de gazdasági és politikai fejlettségük miatt még nem integrálhatók az uniós intézményekbe.
A május 9-én a strasbourgi európai parlamentben megfogalmazott ötletre azonnal úgy tekintettek, hogy ezzel bezárják az ajtót Ukrajna uniós csatlakozása előtt, vagy legalábbis megtagadják tőle a tagjelölt ország státuszt, amelyet még a nyár előtt szeretne megszerezni. Emmanuel Macron viszont, éppen ellenkezőleg azt mondta, hogy egyetlen országnak sem szabadna a tagjelölti státusz megszerzése és az Unióhoz való tényleges csatlakozás között hosszú politikai vákuumban vergődnie.
Az Unió és a tagjelölt országok közötti kapcsolatok szorosabbra fűzésével és megsokszorozásával ezt a vákuumot akarta betölteni, ezért javasolta az új struktúra létrehozását. Egyszerre nyújtotta a kezét Ukrajna, Grúzia, Moldova, Szerbia és a Nyugat-Balkán országai felé, ám mivel Franciaország negyed évszázada következetesen az európai egység elmélyítését részesíti előnyben az európai egység kiszélesítése helyett, a köztársasági elnököt nem értették meg.
Sőt, annyira félreértették, hogy csütörtökön megpróbálta pontosítani a kijelentését, amikor a moldovai elnök előtt leszögezte, hogy a politikai közösségre vonatkozó javaslata semmiképpen sem alternatívája az Uniónak. Ezt világosan kimondta, de hiába, mivel továbbra is fennáll a gyanú, hogy Franciaország távol akarja tartani Ukrajnát az Uniótól, abban a reményben, hogy így könnyebben kompromisszumra juthat Vlagyimir Putyinnal. Volodimir Zelenszkij ezért most azt mondta, hogy elutasítja ezt a közösségi elképzelést, ezért a köztársasági elnöknek tovább kell mennie egy egyszerű pontosításnál.
Ki kell mondania, hogy szerinte a lényeg az, hogy a tagjelölt országokat odakössük az Unió hajójához, azzal, hogy bevonjuk őket – amikor csak akarják és képesek rá – az Unió kezdeményezéseibe és közös politikáiba, és hogy május 9-én kizárólag ezt a gondolatot akarta megosztani, aminek konkrét megvalósítása csak eszközök kérdése.
A Politikai Közösség lehetne az egyik ilyen eszköz, de az Unió ugyanilyen könnyen átszervezhetné magát felülről lefelé, hogy képes legyen gyorsan befogadni maga közé mindazokat az országokat, amelyek jelölését elfogadta. Ez azt jelentené, hogy visszatérnénk Jacques Delors koncentrikus köreihez, és az Uniót egy háromfázisú rakétává alakítanánk, amelynek a fázisai közül választhatnának az országok, hogy melyikhez csatlakoznak.
Az első szakaszban azok az országok lennének, amelyeket egyszerűen a közös piac és a jogállamiság tiszteletben tartása köt egymáshoz. A második emeleten lenne minden olyan ország, amelyek a saját jogrendszerükbe ültetnék az uniós jogot, amelyek csatlakoznának az euróövezethez, elfogadnák a zöld megállapodást és tiltanák a szociális és adóügyi dömping minden formáját. Végül a harmadik szint csak néhány tagállamot foglalna magában, azokat, amelyek egyesítenék védelmi, külpolitikai és a jövő iparába történő beruházásaikat.
Nem arról lenne szó, hogy Franciaország inkább az egyik, mint a másik lehetőség mellett érvelne, hanem arról, hogy azt mondaná, hogy Ukrajnát haladéktalanul be kell vonni az Unióba, hogy ez azt jelenti, hogy egy napon nagyjából harmincöt tagot kell majd felvenni, viszont a jelenlegi intézmények ezt nem tennék lehetővé, és hogy ezért mérlegelni kell az összes lehetséges újítás előnyeit és hátrányait.
A háromfázisú megoldás igényelné a legnagyobb politikai fantáziát és jogi találékonyságot. Különösen a Parlament helyének és szerepének újradefiniálására lenne szükség azáltal, hogy átalakítanák egy felső és egy alsó házra. Ezzel szemben a az Emmanuel Macron által javasolt „politikai közösségi” megoldás előnye az lenne, hogy intézményileg egyszerűbb lenne, félelmetes hátránya viszont, hogy a tagjelölt országokat egy különálló entitássá tenné, amely az Egyesült Államokra vagy Nagy-Britanniára támaszkodva önállóan próbálhatna súlyt képezni a világpolitikában.
A választás nem egyértelmű, de azáltal, hogy Franciaország vitát javasol, miközben hangsúlyozza, hogy támogatja a tagjelölti státusz megadását Ukrajnának, megakadályozná, hogy az Unió megrepedjen, majd felbomoljon. Franciaország visszanyerné a kezdeményező szerepet, és senki sem róhatná fel neki, hogy fenn akarja tartani a kapcsolatot a Kremllel, hogy az agresszió legyőzése után olyan kompromisszumot segítsen elő, amely nem követi el újra a versailles-i szerződés tragikus hibáit.