Minden rossz. Bizony, figyeljünk oda, olvassuk az újságokat, hallgassuk meg a leghitelesebb véleményeket, és arra fogunk jutni, hogy minden elveszett, tönkrement, hiszen a következő francia elnökválasztást Marine Le Pen fogja megnyerni; hiszen Hollandia, mióta feltalálta a zöldellenes populizmust, kormányozhatatlanná vált; hiszen Európa-szerte egészen Berlinig szegénység van; hiszen Európát éppúgy fenyegeti, hogy „belefárad Ukrajnába”, mint az Egyesült Államokat; és az Unió most járatta le magát teljesen azzal, hogy nem sietett a megtámadott örmények segítségére.
Nem tudom, Önök hogy vannak vele, de én már nem bírom ezt a visszatérő szólamot. Ahelyett, hogy éjjel-nappal siránkoznak, a huszonhét tagállam nyafogói észre is vehetnék, hogy nincs még egy olyan hely a világon, ahol az emberek jobban és szabadabban élnének, mint az Európai Unióban, és hogy éppen most léptünk a színre valódi politikai hatalomként, az oltóanyagaink közös megvásárlásával, a közös hitelfelvétellel, Ukrajna felfegyverzésével, és azzal, hogy azonnal megtaláltuk a módját a kieső orosz földgáz és kőolaj pótlásának.
Az Unió létezik. Az Unió növekszik és izmosodik, annak ellenére, hogy a szerződései csak arra irányultak, hogy kereskedelmi és jogi hatalommá tegyék. Mégis úgy tűnik, hogy szinte senki sem emlékszik ezekre a tényekre. Mit mondhatunk és mit tehetünk ebben a helyzetben?
Egyszerű: engedjék el.
Ne firtassák, hogy az Európai Uniónak valóban le kellett-e volna bombáznia Azerbajdzsánt, vagy hogy ennek az „Ukrajna-fáradtságnak” milyen gyakorlati következményei vannak, még Lengyelországban is. Ne ellenkezzenek többet, hiszen tényleg az Unió a hibás mindenért, definíciója szerint. Csatlakozzanak a kiábrándultak kórusához, és hangosan mondják ki az Unió szívéből: „És mi lesz velünk Kína és az Egyesült Államok, az évszázad két szuperhatalma közé szorítva?”
Ez olyan hatásos lesz, mint egy kanál varázsital. Európa sorai hirtelen összezárulnak, hiszen senki sem akar Kína uralma alá kerülni, és senki nem akar amerikai fennhatóságot sem Európa felett. A balközép, a jobbközép de még a közép-európai országok sem kérnek már belőle, mert Trump megingatta az amerikai ernyőbe vetett bizalmat. A szélsőbaloldal és a szélsőjobb mindig is Amerika-ellenes volt, mert az előbbiek számára az Egyesült Államok az imperializmus, az utóbbiak számára pedig a libertárius erkölcstelenség jelképe. Hirtelen minden nyilvános és magánjellegű vitában egyetértés mutatkozik, hogy nem szabad hagyni, hogy eltöröljék a Föld színéről az országainkat, és a „minden rossz, minden elveszett” téma helyett végre minden politikai irányban megindulhat a nyílt vita.
Középről, balról és jobbról is küzdeni akarnak az ellenőrizetlen migráció ellen, hozzájárulva Afrika ipari fejlődéséhez? Rendben, tegyük ezt közös ügyünkké, de ha az Európai Unió hiteles tárgyalópartnerévé akar válni az Afrikai Uniónak és az Afrikai Unió fővárosainak, nem lenne itt az ideje, hogy felhagyjunk az önvádaskodással és az alkalmatlanság, a hazugság és a gyávaság állandó mantrázásával?
Önök, a szélsőjobboldal, egy európai flotta bevetésével akarnak megvédeni minket egy „nagy cserétől”? Ez egy megvitatásra érdemes megközelítés, de ez az európai flotta nem igényelne-e mindenképpen európai védelmet, amihez viszont közös külpolitika és költségvetés, egyszóval politikai Európa kell?
Mindannyian, a szélsőbaloldaltól a szélsőjobboldalig, segíteni és védeni akarjuk az örményeket. Ez rendben is van, de nem kellene-e azzal kezdenünk, hogy észrevesszük: közös erőfeszítéseinknek köszönhetően már nem vagyunk rászorulva az azeri kőolajra, és hogy rá tudnánk venni Azerbajdzsánt, hogy teljes mértékben tiszteletben tartsa örmény kisebbségének jogait, hiszen szüksége van a pénzünkre?
Az Unió bővítése Ukrajnával és hét másik országgal nyilvánvalóan bonyolult lesz? Ezzel mindannyian tisztában vagyunk, és szívesen megspóroltuk volna magunknak ezt a bonyodalmat, de ha kontinentális frontot akarunk felállítani Putyinnal szemben, és nem hagyjuk, hogy Washington és Peking a perifériára szorítson, majd elsöpörjön bennünket, akkor nem tudnánk mégis elfogadni a kihívást? És ha már egyszer elfogadtuk, nem tudnánk-e abbahagyni, hogy úgy teszünk, mintha a 35 tagú Unió szerkezetének ugyanolyannak kellene lennie, mint a 27 tagú Unióénak, miközben világos, hogy a holnap Európai Uniója az integráció különböző fokozatait fogja tartalmazni, az egységes közös piactól a teljes politikai egységig?
Ha nem akarjuk meghallani ezeket a tényeket, akkor most azonnal szükség van egy kanál varázsitalra, mert nem az út nehézségeiből, hanem az elérendő célból kell kiindulnia minden vitának.
