Csak egy feltevés. Abszurdnak és a valóságtól teljesen elrugaszkodottnak fog tűnni az általános borúlátó hangulatban, de képzeljük el mégis. Képzeljük el, hogy a szaúdi koronaherceg Mohammed bin Szalmán, ismertebb nevén „MbSz” az Egyesült Államokkal és az Európai Unióval vagy az EU néhány tagjával folytatott óvatos egyeztetéseket követően feltámasztja az arab békekezdeményezést, amivel az apja elődje állt elő 2002-ben.
Abdullah király akkor azt javasolta, hogy az Arab Liga országai ismerjék el Izraelt, cserébe egy palesztin állam létrehozásáért az 1967 óta Izrael által megszállt területeken.
Az izraeli vezetők nem foglalkoztak ezzel a tervvel, mert teret adott Jeruzsálem felosztásának, és lehetővé tette, hogy a palesztin menekültek és leszármazottaik visszatérjenek a megszállt területekre. Bár az Arab Liga támogatta és a palesztinok üdvözölték, a kezdeményezés elhalt, de képzeljük el egy pillanatra, hogy az amerikaiak, az európaiak és a szaúdiak kihantolják, nem indokolatlan sietséggel, de nem is túl sokat halogatva, és javasolják, hogy ez legyen az új tárgyalások kiindulópontja.
Melyik mostani izraeli miniszterelnök engedhetne el a füle mellett egy ilyen ajánlatot? Még Netanjahu sem. Az esetleges utódja még annyira sem, és most, hogy több arab ország már elismerte Izraelt, nem csak a palesztin állam létrehozása kerülhetne szóba, hanem Simón Peresz régi álma, a „közel-keleti közös piac” létrehozása is, amely utat nyit biztonsági és együttműködési megállapodások előtt is a térségben.
Ez a dinamika minden katonai műveletnél biztosabban vezetne a Hamász teljes politikai felszámolásához és az összes kisebb terrorista csoport marginalizálódásához.
Béke, valódi béke következhetne, de természetesen ott van a minden oldalról érkező kifogás, hogy bármilyen szépek is az álmok, a valóság az, hogy az október 7-i mészárlás és Gáza bombázása, ha nem is egy világháborúba, de egy százéves háborúba torkollik. A hozzáértők mind azt fogják mondani, hogy a háború elkerülhetetlen, a probléma megoldhatatlan, mivel most már nincsenek olyan palesztinok, akik készen állnának békét kötni Izraellel, és nincsenek olyan izraeliek, akik hajlandóak lennének együtt élni egy palesztin állammal.
Annyi bizalmatlanság, neheztelés és bosszúvágy tombol mindenütt, hogy úgy tűnik, tényleg minden jel erre utal, de
ha nem hagyjuk, hogy az elharapódzó esztelenség elvakítson bennünket, így is rengeteg okunk van a reményre.
Ugyanis három héttel a Hamász által szervezett mészárlás után az izraeliek fele ellenzi, hogy szárazföldi hadművelet induljon Gáza ellen. Bár mindenki látott képeket „a fekete szombatról”, és kevesen vannak, akiknek közeli vagy távoli ismerősei között ne lenne egy gyászoló család, minden második izraelinek maradt elég tisztánlátása ahhoz, hogy tudja, a gázai utcai harcok ugyanannyi áldozatot követelnének az izraeli hadseregben, mint a gázai lakosság körében, és mindenekelőtt: nem vezetnének sehová.
Mert mit csinálnának az izraeli fegyveres erők, miután visszaszerezték az ellenőrzést Gáza felett? Uralmuk alatt tartanák az övezetet, annak ellenére, hogy 2005-ben már egyszer ki kellett vonulniuk onnan? Visszaadnák Egyiptomnak, ami semmi szín alatt nem tart rá igényt? Átadnák a Palesztin Hatóságnak, amelynek még arra sincsenek eszközei, hogy Ciszjordániában a kezében tartsa az irányítást?
A Gázába való visszatérés zsákutca lenne Izrael számára,
és ahhoz, hogy Ciszjordánia ne boruljon lángba, és az arab országok ne keveredjenek olyan konfliktusba, amelyhez Irán is csatlakozna, nincs más út, mint a békefolyamat újraindítása.
El kell képzelnünk azt, ami elképzelhetetlennek tűnik, de mégsem az. Hiszen Izraelt túlságosan mélyen megosztotta a saját szélsőjobboldala, és túlságosan meggyengítette az október eleji kegyetlen veresége ahhoz, hogy ne akarja elkerülni a háborút. Szíria és Libanon ki van vérezve. Egyiptom a társadalmi robbanás szélén áll. Irak egy össze-vissza foltozott szőttes. Az iráni rezsim pedig, amely túlságosan népszerűtlen és nincstelen ahhoz, hogy háborúba menjen, tulajdonképpen máris győzelmet aratott azzal, hogy megakadályozta Szaúd-Arábia és Izrael további közeledését.
Egy rossz mozdulat bármelyik pillanatban berobbanthatja a puskaporos hordót, de Izrael most már rájött, hogy nem legyőzhetetlen, a térségben nincs háborús lelkesedés, és a bombák özönében a palesztinok is láthatják: az erőszak csak egyre több szenvedéshez vezet.
Általános a patthelyzet. Mindenki számára az, és a legkülönösebb ellentmondás az egészben, hogy mégis kínálkozik egy ritka lehetőség a békére, de Mohamed bin Szalmannak kell kinyújtania érte a kezét.
A cikk a Magyar Narancs Online oldalán jelent meg 2023. november 1-jén.
