Nem is egy, hanem két sürgős feladat van. Ahhoz, hogy szembeszálljon Vlagyimir Putyin birodalmi nosztalgiájával és azzal a helyzettel, hogy az Egyesült Államok újból Ázsiára összpontosít, másszóval, hogy a saját kezébe vegye a sorsát, és önálló politikai hatalomként érvényesüljön a nemzetközi porondon, az Európai Uniónak nem elég, ha felvegyverzi Ukrajnát és saját maga is újból felfegyverkezik.
Hallatnia kell a hangját a Közel-Keleten is, ahol politikailag semmit sem számít, annak ellenére, hogy gazdaságilag ő ott a legnagyobb tényező. Izrael importjának egyharmada az EU-ból származik. Az EU Izrael legnagyobb kereskedelmi partnere és egyben Palesztina legnagyobb segélyezője is. Palesztina a huszonhetek nélkül egyszerűen nem tudná fizetni a köztisztviselőit. Az Európai Unió ennek a két népnek a megkerülhetetlen partnere, mégis, annak ellenére, hogy védelmezi Izrael létezéshez és biztonsághoz való jogát, valamint Palesztina jogát saját államának létrehozásához, és annak ellenére, hogy kiegyensúlyozott és következetes álláspontot képvisel ebben a konfliktusban, az elköteleződése a szavak szintjén marad, és nem kezdeményez semmi olyasmit, ami előmozdíthatná a békét.
Úgy tűnik, hogy az Uniót még az a lehetőség sem aggasztja, hogy ez a Maghreb és a Mashrek lángba borításával őt magát is destabilizálhatja, és ez még nem minden. Ami még rosszabb, hogy a passzivitása máris olyan vádakat szült Afrika, Ázsia, sőt Latin-Amerika részéről is, hogy az EU az erősebbik fél oldalára áll, Izrael odalára, Palesztinával szemben.
Eközben szövetségeseket és régi barátságokat veszít. Leértékeli az emberi jogok és a jogállamiság tiszteletét, amelynek éppen az EU a legéberebb letéteményese. Mindenekelőtt olyan diplomáciai és politikai támogatást veszít, amely rendkívül értékes lenne Ukrajna, a nemzetközi jog és az európai kontinens stabilitásának védelmében. Egy olyan időszakban, amikor Vlagyimir Putyin nekilátott visszahódítani egy elveszett birodalmat, egész egyszerűen gyarmati háborút indított, az Európai Unió tulajdonképpen lehetőséget kínál neki arra, hogy a korábbi gyarmatosított országokat maga mellé állítsa.
Ez nem mehet így tovább. Most minden tényezőnek arra kell sarkallnia az EU-t, hogy átvegye a vezetést a kétállami megoldásért folytatott küzdelemben, mert megvannak hozzá a gazdasági eszközei, és mert ez a válság ugyanolyan veszélynek teszi ki, mint Oroszország Ukrajnával szembeni agressziója. Itt az ideje, hogy az Unió a szavakról a tettekre váltson, és követelje, hogy mind a palesztinok, mind az izraeliek térjenek vissza a tárgyalóasztalhoz, és hangosan és világosan kimondja, hogy az előbbieknek nyújtott támogatásának és az utóbbiakkal kötött társulási megállapodásának folytatása mostantól attól függ, hogy jóhiszeműen viszonyulnak-e a konfliktus rendezéséhez.
Ez a szükségszerűség annyira nyilvánvaló, hogy a felhívást, amelyet három másik európai parlamenti képviselő és én indítottunk január végén, már ötvenhárman írták alá az Európai Parlamentben. Beindultak a dolgok, ugyanis ha az Európai Unió nem akar többé humanitárius szervezetnek tűnni, ha be akarja biztosítani Ukrajna győzelmét és érvényesíteni akarja a saját hatalmát, akkor sürgősen meg kell mutatnia az izmait, ahol csak tudja. El kell látnia Ukrajnát a győzelemhez szükséges eszközökkel, és ugyanolyan határozottan kell bánnia a Hamásszal és Benjamin Netanjahuval, ahogy Vlagyimir Putyinnal teszi.
