Ez nagyon rossz hír. Miközben az amerikai kivonulás és az orosz revansizmus miatt az európaiaknak muszáj összefogniuk, a nacionalista lengyel elnökjelölt győzelme akadályozni fogja az Unió politikai megerősödését.

Párizzsal és Berlinnel az élen az európai fővárosoknak minden okuk megvan rá, hogy rossz kedvük legyen. A Kremlben viszont pezsgőt bontanak, mert az új elnök, Karol Nawrocki mindent el fog követni, hogy megbénítsa Donald Tusk miniszterelnököt, aki az európai újrafegyverkezés és Ukrajna támogatásának egyik fő szorgalmazója. A volt bokszoló, történész elnöknek ehhez elnöki vétójoga is lesz, amelyet felhasználhat arra, hogy mozgósítsa a nacionalistákat és a szélsőjobboldalt a 2027-es parlamenti választások előtt. Lengyelország nem fogja leállítani Ukrajna támogatását, de a tegnapi szoros eredmény miatt szó szerint kettészakadt, és politikai bénulás fenyegeti. A kormány és az elnökség között folyamatos gerillaháború fog dúlni, de hogyan és miért jutottunk idáig?

A válasz az, hogy Lengyelországban a baloldal a jobboldalon van. Ez nem volt mindig így. A két világháború között a szocialisták rendkívül erősek voltak és a mozgalmuk szilárdan gyökerezett a baloldal szociális és internacionalista értékeiben. A háború után, a kommunizmus idején, a másként gondolkodók többnyire baloldaliak voltak, természetesen antikommunisták, de a szociális kereszténység és a német és skandináv szociáldemokrácia inspirálta őket. Ezek az emberek, a szabadság hősei, Kuron és Mazowiecki, Walesa, Michnik, Geremek és sokan mások nyerték meg az első szabad választásokat 1989-ben. Megelőzték a vasfüggöny leomlását, de egyikük sem értett a pénzügyekhez, és az ő kormányuk döntött úgy, hogy a liberális közgazdászok által javasolt „sokkterápiát” alkalmazza.

Az árak liberalizálása, a magánszektor újjáéledésének támogatása, a csődbe ment állami iparágak felszámolása és az élelmiszerárak támogatásának megszüntetése – ez a döntés tette lehetővé, hogy Lengyelország ma az Európai Unió hatodik legnagyobb bruttó hazai termékével, nemlétező munkanélküliséggel és tartós növekedéssel büszkélkedhessen. A sokkterápia sikere a mából nézve vitathatatlan, de a gyárbezárások és az árak emelkedése miatt először munkások millióit taszította nyomorba, pont azokat, akik 1980 augusztusában sztrájkokkal döntötték meg a kommunizmust és hozták létre a szovjet blokk első szabad szakszervezetét, a lengyel Szolidaritást.

Az ő társadalmi haragjuk és politikai neheztelésük akkorára nőtt, hogy 1993-ban az ő szavazataik juttatták vissza a hatalomba a kommunistákat. A demokrácia, négy évvel azután, hogy elűzte őket, ismét a kommunisták ültette az ország élére. Ez a történelem látványos fordulatát jelentette, de a liberális és Amerika-barát nézeteket valló, egykori uralkodó párt káderei a korábbi antikommunista ellenzék által kijelölt úton haladtak tovább. Néhány év alatt a volt kommunisták és a demokratikus baloldal, a korábbi ellenségek eltűntek a politikai térképről, és a helyüket egy új erőkből álló duopólium foglalta el.

A Donald Tusk vezette Polgári Platform (PO) a jobboldali közép nagy pártjaként vált ismertté, miután körülbelül huszonöt évvel ezelőtt egy kis thatcheri értelmiségiekből álló csoport megalapította Gdańskban. Modernista és Európa-párti mozgalom, az új Lengyelország pártja, amely a kommunizmus bukásából született és vitában áll az egyházzal, míg a PiS, Lech Kaczynski Jobboldali Jog és Igazságosság Pártja a demokratizálódás csalódottjait, a társadalmi változások ellenzőit és az egyház központi szerepének védelmezőit tömöríti.

A Platformmal egyidőben alapított PiS annak köszönheti a népszerűségét, hogy kormányzásuk alatt csökkentették a nyugdíjkorhatárt és nagyon nagylelkű családi pótlékot vezettek be. Ezek a költséges intézkedések nem lettek volna lehetségesek a liberálisok által bevezetett szigorú költségvetési politika nélkül, ugyanakkor a konzervatívokat a szociális védelem és a legszegényebbek pártjává tették, a baloldal pártjává, amelynek szavazói így a konzervatív táborba vonultak át.

Ez a jelenség, amely Lengyelországban különösen látványos, sok korábbi kommunista közép-európai országban megfigyelhető. Magyarországon például az egyik oldalon állnak azok, akik profitáltak a piacgazdaságra való áttérésből, és akiket nem zavar a feminizmus és a homoszexualitás láthatósága, a másik oldalon pedig azok, akiket a kommunizmus vége nem emelt ki a szegénységből, viszont egy olyan világba taszította őket, amelyben nem ismerik ki magukat.

A PiS, Orbán vagy Robert Fico szavazói számára a baloldal a jobboldalon van, a jobboldal pedig a baloldalon, mert elsősorban egy társadalmi szerződésre van igényük, amely biztosítja az anyagi túlélésüket és olyan hagyományos erkölcsi rendet kínál, amelyben megtalálják a helyüket. Ez magyarázza, hogy még Lengyelországban is vonzónak találják Vlagyimir Putyint, miközben az Európai Uniót fenyegetőnek tartják a nemzeti hagyományaikra és a társadalmi stabilitásra nézve is. Ez magyarázza azt is, hogy Romániában, Magyarországon, Csehországban, Szlovákiában és néha még Lengyelországban is ezek a választók azt tartják megfontolt döntésnek, ha kompromisszumot kötnek, és Ukrajnát inkább Oroszországnak hagyják, semmint hogy kitegyék magukat Moszkva haragjának, különösen, ha már nem számíthatnak az Egyesült Államok katonai védelmére.

A második világháború utáni évtizedekben Lengyelország mindig előrevetítette Európa nagy változásait. Nem szabad, hogy ezzel a választási eredménnyel ismét így legyen.

(Image de couverture : Szturnek @ Wikimedia Commons)