Óvatosan fogalmazott. Szándékosan olyan színtelen hangon szólalt meg, hogy nem nyomja be a „fontos” és a „breaking news” gombokat a sajtóban. Egyszóval, „merkelesen” csinálta, de ez önmagában nem magyarázza meg, hogy a kancellárnak a Financial Timesban múlt héten megjelent szavaira miért nem figyeltek föl jobban és miért nem reagáltak rájuk többen.
„Életbiztosításként tekintek az Európai Unióra – szögezte le a legelején, – ugyanis Németország túl kicsi ahhoz, hogy önmagában befolyásolhassa a világpolitikát”. A kancellár tehát úgy gondolja, hogy az országának életbevágó érdeke, hogy súlya legyen a nemzetközi színtéren, ezt pedig csak az unión keresztül tudja elérni. Egy német vezető azt mondja Németországról, amit a francia vezetők gondolnak és mondanak Franciaországról évtizedek óta, és ez a hirtelen egyetértés az unió két hatalma között csak ennyire volna érdekes?
Éppen ellenkezőleg: óriási dologról van szó, csak nem vesszük észre, annyira meg vagyunk róla győződve manapság, hogy az európai egység már csak egy idejétmúlt utópia. Tényleg ütött az órája, én is ezt mondom. Ha még azt sem halljuk meg, hogy Angela Merkel elmagyarázza a Financial Times-nak, hogy a brexit egy utolsó figyelmeztetés, hogy az unió alapvető fontosságú Németország érdekei és identitása számára, és hogy előre lépve kell megerősíteni az uniót azzal, hogy közös kezelésbe vesszük az államadósságokat, felépítjük a bankuniót és megvalósítjuk a digitális egységes piacot, akkor tényleg a végét járja az unió.
Alig van idézőjel ebben a cikkben. Több, mint egy interjú, inkább egy közvetett beszámoló egy beszélgetésről – ez a forma lehetővé teszi Angela Merkelnek, hogy hangot adjon olyan véleményeknek, amit közvetlenül nem mondhatott volna el, mert feltüzelte volna vele Németországot és a saját pártját. Ez egy próbakör, de a kancellár nem áll meg annál, hogy felszólítja az uniót, hogy geopolitikai tényezővé kell válnia. Amellett is érvel, hogy a 27 tagállam legyen független a digitális világban (új, közös „iparpolitikával”, fogalmaz az FT), és természetesen kiáll egy közös védelempolitika mellett is.
A transzatlanti kapcsolat „továbbra is kulcsfontosságú”, mondja, ugyanakkor megállapítja, hogy „strukturális”, ezért hosszantartó okai vannak annak, hogy az Egyesült Államok érdekei elfordultak Európától. Ezért azt javasolja, hogy erősítsék meg az unió katonai képességeit, amelyről úgy gondolja, hogy „be lehetne őket vetni például Afrikában” olyan térségekben, amelyek kívül esnek a NATO prioritásain.
Hát lássuk! Mondjuk ki!
Az unió politikai megerősítése, a közös védelmi és ipari politika három nagyszabású elképzelés, amelyeket eddig kizárólag franciák jegyeztek, most pedig egyetértés van róluk. Ez világos volt már múlt év júliusában is, a vitákban, az újonnan megválasztott parlament bizottságaiban és a folyosóin. Azóta, hogy Ursula von der Leyen kitalálta a „geopolitikai unió” kifejezést az első brüsszeli beszédeiben, nyilvánvalóvá vált, hogy ez az új politikai cél. Ezt erősítette most meg a kancellár is, aki, habár nem osztja Emmanuel Macron lelkesedését, egyetért vele abban, hogy sürgősen cselekedni kell Európáért.
Az Európai Unió egyáltalán nem szenved, egyáltalán nem halott. Ellenkezőleg: most ébredt föl és nyújtózkodik. El kell felejteni, hogy állandóan temetjük, és meg kell látnunk, hogy éppenséggel újjáéled. Donald Trump volt az, aki feltöltötte energiával, aki mozgósította, azzal, hogy kihívást intézett Európa ellen, azzal, hogy becsukta az amerikai védőernyőt, azzal, hogy nemzetközi instabilitást okoz, és mindenekelőtt azzal, hogy úgy tekint ránk, mint legyőzendő ipari versenytársakra.
Ennek az embernek köszönhetően, annak az elektrosokknak köszönhetően, ami Trump megválasztása volt, és a rémületnek köszönhetően, amelyet az amerikai elnök 2016 óta okoz, az európai egység mára belépett a történelmének harmadik szakaszába, a politikai unióba – a kereskedelmi és a pénzügyi unió után.
Csakhogy nem vesszük észre. Nem is tudjuk, hogy mit kellene néznünk, de annyira így van, hogy az Európa jövőjéről szóló konferencia, amelyet Emmanuel Macron is felkarolt, tavasszal elkezdődik. Az európai és nemzeti intézmények mellett állampolgárokból választott panelek is vitáznak majd a változásokról, amelyeket végre kellene hajtani az unióban. A Tanácsban, a Parlamentben, a Bizottságban, és nyilvánvalóan mindegyik tagállamban ezek a viták egyre élénkebbek és bonyolultabbak lesznek, mert az integráció politikai szakaszával, Európa nemzetközi szerepvállalásával, a közös védelempolitikával és a közös beruházásokkal elérkeztünk a dolgok lényegéhez.
Minden összedőlhet, mert egy közös piac közös intézményekkel, közös pénzzel, katonai védelemmel és közös diplomáciával gyanúsan kezd hasonlítani egy föderációra, még ha nemzetállamokból áll is. Versenyre hívva, felébredve, az unió a sarokba szorítva érzi magát. Rázós út lesz, de jöjjön az a vihar, nagy szükség van rá.
