Nyílt levél brit barátainknak
Lehet, hogy már úgyis mindegy. Bizonyára elkéstem azzal, amit mondani szeretnék, de nem akarom elhinni, ezért akkor is felkiáltok, ha már csak a bolond reménykedik: ne tegyétek, ne hagyjatok el minket!
Ne lépjetek ki, mert nem csak a közös érdekeink, a gazdaságiak és a stratégiaiak, hanem nagyjából kétezer év közös történelme, egy bizalmas kapcsolat mélysége és logikája, húsz évszázadnyi kölcsönhatás és fej-fej melletti fejlődés látja kárát, anélkül, hogy föl tudnánk hozni akár egyetlen érvet is mellette.
Persze, vannak köztünk különbségek, amelyek nézeteltéréseket szülnek és illúziókat keltenek. A La Manche csatorna, a belső tengerünk mindkét oldalán vannak, akik azt állítják, hogy külön-külön megsokszorozzuk majd az erőinket és új lehetőségek tárháza nyílik meg előttünk. Néhányan Nagy-Britannia elmúlt dicsőségét látják visszatérni, mások azt mondják, hogyha megszabadultok a láncaitoktól, hamar vissza fog állni a világ régi rendje. Ezek az illúziók csábítóak, de ha elhagynátok minket, mindannyian, ti is és mi is amputálva ébrednénk föl ezekből a gyerekes álmokból.
Gondoljatok bele: a közös demokráciánkat a ti forradalmatok találta föl újra, egy évszázaddal a francia forradalom előtt, és forradalmi terror nélkül. A felvilágosodás nem lett volna akkora történelmi fordulópont az angol, skót és ír gondolkodóitok és filozófusaitok nélkül. Angliában indult az ipari forradalom, ami Európát a modernitás megtestesítőjévé változtatta. Shakespeare, a ti Shakespeare-etek formálta a képzeletünket és azt, ahogyan a történelmet látjuk, és ha nem lett volna Churchill, az államférfi, akinek a nagysága kisugárzott az egész múlt századra, nem elképzelhetetlen, hogy győzött volna a náci barbarizmus.
Olyan sokkal tartozunk nektek, hogy ha hátat fordítotok nekünk, akkor amputáljátok az egyik testrészünket, de veletek vajon mi lesz a kontinens nélkül, elválasztva tőlünk?
Elmennétek odáig, hogy megtagadjátok az identitásotok római és normann részeit, és a bölcsőtöket is, a kereszténységet? Le bírnátok értékelni azt a hatást, amelyet Németország, Franciaország és Olaszország tett a legnagyobb művészeitekre, és amit a francia forradalom és az enciklopédisták jelentetettek a szellemi és politikai fejlődéseteknek? Elfelejtenétek, hogy a Windsorok eredetileg németek voltak, és hogy Stuart Mária, a skótok királynője és az egyik angol uralkodó édesanyja Franciaország királynője is volt? Nem akarnátok észrevenni, hogy nem csak azóta tartoztok Európához, hogy beléptetek az európai közösségbe, amiből később unió lett, hanem azóta, hogy Julius Caesar eldöntötte: elfoglalja Bretagne-t, hogy véghezvigye Gallia meghódítását?
Kétezer éve közös a sorsunk háborúban és békében, és most mégis elvágnátok a gyökereiteket, amputálnátok minket magatokról, és magatokat a saját európaiságotoktól, éppen akkor, amikor az egységünk és a közös intézményeink végre biztosítják minden európainak, nektek ugyanúgy, ahogy nekünk, hogy öldöklés nélkül együtt élhessünk, ugyanazt az útlevelet hordhassuk magunknál, és ugyanannak a parlamentnek lehessünk a szavazói?
Ez nem lehetséges. Ez lehetetlen volna. Olyan őrültség volna, hogy nem tudom és nem is akarom elfogadni, és nemcsak azért, mert nekem is részeim vagytok, azóta, hogy az anyám a BBC francia nyelvű rádióadásából merített erőt a háború alatt.
Nemcsak a múltunkról van szó, ami megformált minket, hanem arról az évszázadról is, ami most nyílik meg előttünk.
Elveszhetünk benne, de akár egy új reneszánsszá is változtathatjuk, mert ezt az évszázadot a földrész-méretű országok fogják uralni: mindenekelőtt az Egyesült Államok és Kína, talán India és Brazília, és egészen biztosan Európa is, de csak akkor, ha él a politikai erejével, és nem törik újból darabokra. Az Egyesült Államok és Kína mellett az Európai Unió is része a világgazdaságot irányító hármasnak. Az egyesült Európa gazdasági szuperhatalom, amelynek az adottságai lehetővé teszik, hogy felülmúlja a másik kettőt, ezért semmi meglepő nincs benne, hogy Washington és Peking azon dolgoznak, hogy megosszák Európát. Egyedül ez az oka annak, hogy Donald Trump ilyen lelkesen buzdít a kilépésre, de nektek, a briteknek milyen érdeketek fűződhet hozzá, hogy kielégítsétek az ő vágyait?
Amikor a kereskedelmi egyezményeket tárgyaljátok az Egyesült Államokkal, jobb helyzetben lesztek egyedül, mintha együtt lennénk, több mint ötszázmillió európai közösen?
Egyértelmű a válasz. Sőt, a válasz benne a kérdésben, és nem csak azért, mert nem tudnátok sem az Egyesült Államok, sem Kína nyomdokaiba lépni. Nem vagytok amerikaiak, mert legalább annyira elutasítjátok, mint mi, hogy pénzzel vesznek meg választásokat, és hogy az egészségügyi ellátás a gazdagok kiváltsága. Kínaiak sem vagytok, mert a legnagyobb és legkifinomultabb rendőrállam szöges ellentéte annak, ami az Egyesült Királyság lényege. Nem vagytok sem amerikaiak, sem kínaiak; európaiak vagytok, mert elköteleztétek magatokat a társadalmi gondoskodás és a javak adók útján való elosztása mellett, és nem gondoljátok, hogy pénzzel bármit meg lehet venni, beleértve a politikai többséget is egy ország kormányzásához. Európaiak vagytok, és mégis, gyengén, elszigetelten, Kína és az Egyesült Államok kegyeire bíznátok magatokat?
Nem lehet ilyet elképzelni. Felfoghatatlan lenne, hogy ezt válasszátok, ahelyett, hogy tovább építitek a szabadság, a demokrácia, és a társadalmi gondoskodás bástyáját, az Európai Uniót.
Nem is az érdekeitek, sokkal inkább az értékeitek mondanak ellent ennek a választásnak. Egy olyan időszakban, amikor nekünk, európaiaknak, nektek és nekünk közösen meg kell védenünk a felvilágosodást azoktól, akik elutasítják a haladást, a tudományt és a műveltséget, és abban hisznek, hogy az erősebb uralkodik a gyengébb felett, nem követhettek el árulást egyszerre saját magatok ellen és a szabadságra, demokráciára és jogállamra való világméretű törekvés ellen. Ki kell tartanunk az új szélsőjobboldallal szemben, Trumppal és Putyinnal, Erdogannal és Xi-vel, Dutertével, Orbánnal és Putyinnal szemben, ugyanazzal az erővel, amellyel kitartottatok a második világháborúban.
Ezért lehetetlen, hogy kilépjetek. Nem fogjátok megtenni, mert Európának, számotokra éppúgy, mint számunkra az a kérdés: lenni vagy nem lenni.
