Nem lesz egyszerű. Lehet, hogy még sportértéke is lesz. Azon túl, hogy konkrétan kik lesznek azok a férfiak és nők, akikből uniós biztos lehet, a kinevezési procedúra lényege, hogy elérjük: a bevándorlást ne mossák össze az európai életmód védelmével, és főleg, hogy a bővítési és szomszédságpolitikát ne bízzák egy orbánistára. Ezt diktálja a józan ész. Viszont mi lesz azután, hogy ezek az elengedhetetlen viták lezajlanak?
Mire a parlament megváltoztatja, amit szeretne a felálláson, és munkába áll az új bizottság, megint előkerül majd a kérdés, hogy új lendületet kellene adni az uniónak. Franciaország, a Renew Europe frakció és Ursula von der Leyen támogatják az ötletet, hogy össze kellene hívni egy konferenciát, amelyik megfontolja, hogy mit kellene tenni, lefekteti a prioritásokat, és javaslatokat tesz a tagállamoknak és az állampolgáraiknak.
Örvendetes elképzelés. Egyenesen kiváló lenne, ha ennek a konferenciának a résztvevőit véletlenszerű sorshúzással választanák ki, hogy az unió polgárai közvetlenül hallathassák a hangjukat, de ez még nem lesz elég. Ahhoz, hogy valóban új távlatok nyíljanak, párhuzamosan a nemzeti kormányoknak is elő kell állniuk a saját elképzeléseikkel. Így adnának alapot a vitához, így derülne ki, hogy mi az, amit egyáltalán elképzelhetőnek tartanak, és hogy milyen új jogköröket lennének hajlandóak megosztani a többiekkel azért, hogy az Európáról szóló elképzeléseik testet ölthessenek.
A közvetlen és a képviseleti demokráciának kéz a kézben kell járnia, egyébként csak üres fecsegés és nagy csalódás lesz a konferencia vége. De ki lesz az, aki felvállal egy ilyen kezdeményezést?
Ha rendes időket élnénk, a francia-német tandem lenne az, az unió két motorja, szövetségben Olaszországgal, a harmadik legerősebb európai országgal, feltéve, hogy Nagy-Britannia továbbra is azon ügyködik, hogy szakít a saját történelmével, a gyökereivel és az érdekeivel. Ez lenne a legjobb megoldás, csakhogy Angela Merkel távozófélben van, túlságosan lefoglalja, hogy elsimítsa az utódlását, és nem marad ideje valódi kezdeményezésekre. Olaszországban az új koalíció annyira törékeny, hogy a kormánynak vissza kell fognia magát az európai kérdésekben. Spanyolország nem találja a helyét. A hollandok és a skandinávok gyanakodva néznek mindenre, ami plusz kiadást jelenthet az Európai Uniónak. Egyszóval, Franciaország az egyetlen, amelynek az elnöke ráér, és hajlandó is cselekedni.
Akár konferencia lesz, akár egy másik formátum, csak akkor fog történni bármi, ha Emmanual Macron letesz az asztalra három, négy vagy öt célkitűzést az Európai Unió számára. Az egyik a klímavédelem kellene, hogy legyen, mert ez a harc a túlélésünkről szól, és a politikai prioritások közül ez az, ami a legszélesebb körben elfogadott. A második: a közös védelempolitika. A harmadik: közös beruházások a jövő egyik iparágába, vagy többe is. A negyedik: közös fejlődés a Földközi-tenger déli medencéjével, és az ötödik: a kapcsolataink az Orosz Föderációval, a földrész másik pillérével.
Azon a napon, amikor a 27 vagy 28 tagállam leghaladóbb szellemű tagjai megegyeznek ezekről a célokról a következő tíz-tizenöt évre, az intézményi kérdések maguktól elsimulnak. Akkor fogunk váltani a többsebességes unióra, ahol egy politikai unió lesz a magja a közös piacnak, és a közös piac is bele lesz gyökerezve a liberális demokrácia értékeibe.
