Két dolog tűnt föl Brüsszelben és Strasbourgban. Az egyik, hogy az európai politikai színtér amerikanizálódik. A másik, hogy hirtelen utat törtek maguknak a francia elképzelések Európáról.
Nem is olyan régen, két évvel, talán tizenhat hónappal majdnem az összes szövetségese gúnyolódott Franciaországon. „A nagy nemzet”, mondták ironizálva a németek, és amikor a franciák közös európai védelemre szólítottak föl, a többiek letudták azzal, hogy csak a megszállott Amerika-ellenesség beszél belőlük. Az „erős Európa” mantráról, ami arról szól, hogy az unióból egy Egyesült Államokkal azonos súlyú nemzetközi szereplőt teremtsünk, azt mondogatták, hogy egy öreg ország megalomániás nosztalgiája az elvesztett nagysága után. Ami pedig a francia köztársasági elnökök visszatérő kéréseit illette egy közös ipari politikáról, abban a régi francia merkantilizmust fedezték föl, amelyet már meghaladtak a mai liberális idők, csak Franciaország ezt nem képes belátni.
Jacques Delors ide vagy oda, volt egy jó ötven év, amikor nem volt könnyű franciának lenni ebben az európai egységben, amelyet elvileg Franciaország hozott létre. És aztán megjelent a színen Donald Trump.
George Bush és Barack Obama alatt is lehetett sejteni, hogy mi következik, de Trump kellett hozzá, hogy mindenkinek leessen, miről van szó. Amerika nem akar többé a világ csendőre lenni. Mindenekelőtt a saját érdekeit akarja megvédeni, és meg akarja őrizni a világgazdasági vezető szerepét. Nincs már több olyan szövetségese, aki számít, sem Európában, sem a Közel-Keleten. Amerika nem gondol semmi másra, csak arra, hogy nem szabad hagynia, hogy Kína megelőzze. Úgyhogy nincs már amerikai védőernyő Európa fölött, amelyet keletről Vlagyimir Putyin Oroszországa, délről pedig az afrikai és a közel-keleti káosz határol.
Néhány hónap alatt Európa felismerte, hogy föl kell vennie a kesztyűt.
Európa nem franciásodott el, ahogy az elmúlt tizenöt évben elnémetesedett. Még nem tért át a közös védelmi politika ötletére, a politikai Európa eszméjére és arra, hogy közös beruházásokra van szükség a jövő iparágaiba, de már egyik ötlet sem tűnik annyira holdkórosnak, mint korábban. Beszélnek róluk, vizsgálgatják őket. Politikai értelemben újra franciául beszélnek a parlament folyosóin, mert felfogják, még Varsóban is, a legatlantistább európai fővárosban, hogy az unió nem maradhat katonai védelem nélkül, hogy szükségünk van egy közös külpolitikára, amelyik gondoskodik a védelmünkről, és hogy nem maradhatunk le a következő ipari forradalmakról, most, hogy az amerikai elnök gazdasági vetélytársat csinált belőlünk, akit meg kell rendszabályozni.
Ez a megváltozott hangulat különösen látványos most, hogy a klímakihívás visszahozta a viták középpontjába, hogy erőre, nyilvános politizálásra, és politikailag is hatásos Európára van szükség, és hogy a visszaeső nemzetközi kereskedelmi forgalom annyira megviseli a német gazdaságot, hogy a „pénzügyi ösztönzés” gondolata már nem számít tabunak Németországban.
Minden változik. Már meg is változott minden az unióban, és ezzel párhuzamosan az Európai Parlamentben alakot ölt egy kétosztatú berendezkedés, ami nagyon emlékeztet arra, ami az Egyesült Államokban működik. Messze vagyunk még attól, hogy olyan legyen az európai politika, mint az amerikai, még messzebb, mint a francia ötletek megvalósulásától, de a trend világosan látszik, mert az egyébként is túl sok frakció mesterséges választóvonalain és nagyon is valóságos gondolkodásbeli különbségein átlépve kirajzolódik két nagy csoport. Az utópista baloldaltól a szociáldemokratákon és a Zöldeken át a középutas reformistákig előtűnt egy demokratikus vonulat, amelyik egyetért a szabadságjogok és az emberi jogok védelmében, a másik oldalon pedig ajtók és néha kapuk nyílnak az új szélsőjobboldal egyes részei és a konzervatív és többségi Néppárt teljes blokkjai között. A határvonal nem egyértelmű. Gazdasági kérdésekben a dolgok egyébként is összetettebbek, és állandó változásban vannak, mert Keynes visszatérőben van mindegyik áramlatba, de a lényeg, hogy van egy republikánus és egy demokrata párt, amelynek a tagjait arról lehet megismerni, hogy ugyanolyan az ízlésük az öltözködésben, egymás társaságát keresik a bárokban, és ugyanúgy nyírják a szakállukat és a hajukat.
Aki járt már demokrata és republikánus pártgyűléseken, fel fogja ismerni Brüsszelben is a két amerikai párt szociológiai és kulturális jegyeit, beleértve azt is, hogy a republikánusok Amerikában jobbra tolódnak. Ahogy Európa egyre jobban felismeri a saját politikai erejét, annál inkább merít az amerikai politikai rendszerből, és talán van is benne logika, hogy az Európai és az Amerikai Egyesült Államok egyre jobban hasonlítanak egymásra.
