Egy réges-régi templom Prága belvárosában. A tetőt felújították, de a falak eredetiek, és évszázadok gyötrelmes történelméről tanúskodnak, tökéletes keretet adva a Václav Havel díj átadásának, amelyet az emberi jogok védelmezőinek adományoznak minden évben.
Két díjazottat, az ujgur Ilhan Tohtit és a tádzsik Buzurgmehr Yorovot fogva tartják, őket a testvéreik képviselték, a szerb Ivan Đurić személyesen vette át az elismerést. A nyitóbeszédet egy fiatal Hong Kong-i aktivistára bízták, aki olyan szenvedéllyel beszélt, hogy a forradalmi szél támadt az imáktól simára koptatott falak között. „Hol zsarnokság van, ott zsarnokság van” – ez volt az üzenet [1], amit a régi gyarmattartó hatalom tökéletes angolságával fogalmazott meg. Olyan szép volt, mint az augusztus 4-i „csodák éjszakája” [2], de elszorult a torkunk, amikor Ilhan Tohti bátyja elmesélte, hogy milyen körülmények között élnek az emberek a hszincsiangi koncentrációs táborokban. Egymillió ujgurt tartanak ott bezárva, tíz ujgurból egy ott él. Éheztetik őket. Verést kapnak a legkisebb kihágásért, és rettegésben tartják őket a szervkereskedők.
A szerb fiatalembert azért tüntették ki, mert kitalálta: az összes volt jugoszláv országban létre kell hozni ugyanazt a politikai szabadságjogokért és a jogállamért küzdő civil szervezetet. Vissza szeretné állítani Jugoszláviát? – kérdeztem tőle az ünnepség végén. A mosolyából úgy tűnt, hogy nincs ellenére a gondolat, de aztán Ivan Đurić elmagyarázta, hogy ha a régi államszövetség országai létre tudnának hozni egy valódi szabadkereskedelmi övezetet, a gazdaságaik azonnal megerősödnének, és sokkal könnyebben csatlakozhatnának az Európai Unióhoz is.
A tádzsik fogoly fiútestvére elmesélte, hogyan történhet meg, hogy egy fényes jövő előtt álló ügyvéd huszonnyolc évre börtönbe kerül, miután elvállalta néhány ellenzéki fiatal védelmét.
A zsarnokság világkörüli bemutatója volt ez, és az volt a csúcspont, amikor ez a három ember elmesélte, hogy hogyan lesz valaki az ellenállás tagja. Az ujgur férfi Voltaire-t megszégyenítő módon védte a lelkiismeret szabadságát. A szerb azt üzente: „Legyetek realisták, követeljétek a lehetetlent” [3], a tádzsik pedig… micsoda pillanat! Azt mondta: A testvérem kamaszként lépett be a kommunista párt ifjúsági szervezetébe. Ott járták át az emberi méltóságról, a szabadság és a munka méltóságáról szóló eszmék. Hű maradt ezekhez az ideálokhoz, ezért védte az ellenzékieket, és ezért történt, hogy a bátorsága miatt később őt is elítélték.
A tádzsik férfi tehát azt mondta, hogy a kommunizmus, legalábbis papíron, legalábbis mindennek a legelején, ugyanazokat az eszméket képviselte, mint Václav Havel és az emberi jogok védelmezői.
„Reméltem, hogy ezt nem is hallotta” – mondta nekem Michael Zantovsky, a Vaclav Hável Könyvtár igazgatója. Kínosan érezte magát, de mosolygott, mert mindketten tudtuk, hogy egy mély és ellentmondásos szinten valahol igaza volt.
A kerekasztal-beszélgetés felvétele, amelyen részt vettem:
