Ez az idő is eljött. Már Németországban is két jobboldal van. Habár a nácizmusból örökölt tabu nagyon erős, az AfD, a liberálisok és a kereszténydemokraták egy része között köttetett türingiai szövetség megmutatta, hogy létezik egy jobboldal, amelyik elfogadja a közeledést a szélsőjobbhoz, amit Angela Merkel és a CDU vezetése viszont elfogadhatatlannak tart.
Egyelőre ez a második jobboldal győzött. Újra kiírják a szavazást Türingiában, de nehéz nem észrevenni, hogy a kancellár távozóban van, hogy az utódjának kiszemelt miniszter, le kellett, hogy mondjon, mert nem tudta kordában tartani a helyzetet, és hogy a vita csak most kezdődik.
Németországban, ahogy egész Európában és a világ nagy részén, a jobboldal széles rétegei mozdulnak meg a szélsőjobb felé, vagy éppen maguk válnak a szélsőjobbá, és a második világháború után kialakult teljes politikai helyzet a feje tetejére fordul.
A nacionalizmus, amely a nácik veresége után kiszorult a politika fősodrából, most újult erővel tér vissza. A másokkal szembeni gyűlölettől hajtva, amelynek semmi köze nincs a hazaszeretethez, a patriotizmushoz, átrajzolja a politikai sakktáblákat, és elhomályosítja a multilateralizmus és a nemzetközi együttműködés elveit. Mint a második világháború előtt, az erő fontosabb lesz, mint a törvény. Vlagyimir Putyin a szemünk előtt csatol el egy területet Európában, amire 75 éve nem volt példa; Hszi Csin-ping katonai bázisokat telepít a Dél-kínai-tenger vitatott hovatartozású szigetein, és Donald Trump úgy dönt, hogy a megszállt területek nem palesztinaiak, hanem izraeliek.
Azzal, hogy visszatér a protekcionizmus és egyre többen vonulnak ki a lefegyverzési megállapodásokból, amelyeket a közeledés időszaka hagyott ránk, a nacionalizmusok úgy rátelepednek a politikai légkörre, hogy az államoknak felül kell vizsgálniuk azt a berlini fal leomlása után hozott döntést, hogy csökkenteni fogják a védelmi kiadásaikat. Egyszóval: az új háborúk lehetősége annyira valóságossá válik, hogy most már az a kérdés, meg lehet-e még állítani a rohanást a szakadék felé?
A válasz: igen, de három feltétellel.
Az első, hogy ne becsüljük alá a veszélyt, és valljuk be, hogy semmi, semmi a világon nem fontosabb annál, mint hogy ezt elkerüljük.
A második, hogy erősítsük meg az Európai Uniót mint politikai szereplőt, hogy súlya legyen a nemzetközi színtéren, és ha kell, meg tudja védeni magát a saját erejéből.
A harmadik, hogy lankadatlanul dolgozni kell a Zöldek, a szociáldemokrácia és a jobbközép egy európai konszenzus körüli szükségszerű közeledésén. Ez a közeledés azon alapszik, hogy újra kell indítani a beruházásokat, hogy finanszírozni tudjuk az átállást a környezettudatos gazdaságra, az újrafegyverkezési erőfeszítéseket, és a szükséges növekedést, amellyel megakadályozzuk, hogy lecsússzon a középosztály.
Minden összefügg. Enélkül az új nekirugaszkodás nélkül nemsokára nem lesz unió, mert a nacionalisták fognak győzni, és unió nélkül nem béke lesz, hanem háború.
