A tétlenségnek is van ára, és éppen itt az ideje, hogy kilépjünk belőle, mert… Emlékezzünk vissza arra az eseménysorra, amely az Európa határain most beálló káoszhoz vezetett. Barack Obama – Franciaországgal ellentétben – nem akarta kikényszeríteni, hogy Szíriában tiszteletben tartsák azokat a minimumfeltételeket, amelyeket ő maga szabott Bassár el-Aszadnak. Ezután Obama utódja nagyjából visszavonult a Közel-Keletről, Európa pedig eldöntötte, hogy egyedül nem fog cselekedni. Oroszország benyomult ebbe az üres térbe, hogy újból megvesse a lábát a régióban, a damaszkuszi és teheráni rezsimek szomszédságában.
Oroszország visszatért a világpolitika porondjára, miközben a nyugati demokráciák magukba fordultak, Vlagyimir Putyin pedig elszánta magát, hogy véget vet a szíriai konfliktusnak. A török határ melletti Idlibnek, ahol a szíriai ellenzék utolsó maradványa állomásozott, és ahol 900 ezren találtak menedéket a török helyőrségek viszonylagos védelmében, el kellett esnie.
Az orosz ellenőrzés alatt álló légtérben a szíriai légierő elkezdte bombázni ezt a 900 ezer szerencsétlent, akik csapdába estek: kórházi ellátás és élelmiszer nélkül, mindenféle esély nélkül, hogy elmeneküljenek, ugyanis Törökország lezárta a határát, és…
És, semmi, semmi nem történt, mert, Franciaországon és talán Németországon kívül senki nem csinált semmit, és így érkeztünk el az európai és az amerikai tétlenség legújabb következményéhez.
Recep Erdogan eldöntötte, hogy megbosszulja az előretolt helyőrségei elleni szíriai-orosz támadást. Fölvette a kesztyűt, válaszcsapásokat mért Szíriára, ezzel egyúttal felelt Oroszországnak is. Hogy minket, európaiakat is rávegyen arra, hogy megmozduljunk, megengedte a menekülteknek, hogy elinduljanak Görögország felé – azoknak a menekülteknek, akikről azt ígérte, hogy a saját területén tartja őket.
Mivel kevésbé tűnt költségesnek, a tétlenséget választottuk a cselekvés helyett. De ennél tovább már nem maradhatunk passzívak, mi, az Európai Unió 27 tagállama. Nem száradhat az unió lelkén, hogy nem segít 900 ezer veszélybe került embernek, hogy hagyja, hogy egyre több konfliktus törjön ki a határainál. Nem szemlélheti ennyire passzívan az eseményeket, és közben nem kürtölheti tele a világot azzal, hogy nem is létezik, miközben hagyja belerángatni magát abba, amitől a legjobban fél: hogy visszatér a Történelem és a háborúk.
Huszonhét tagállammal, sőt huszonnyolccal, ha Nagy-Britannia is mellénk áll, bizony rendelkezésünkre állnak az eszközök ahhoz, hogy elzárjuk ennek a területnek a légterét a szíriai légierő elől, és, hogy több legyet ütve egy csapásra véget vessünk az idlibi menekültek kálváriájának, rövidre zárjuk a szíriai-török összecsapásokat, elhárítsuk a lehetőségét egy orosz-török konfliktusnak, és rávezessük Törökországot, hogy ne zsaroljon minket tovább az unió melletti határainak megnyitásával.
Nem arról szólna ez a történet, hogy odamegyünk megbuktatni a szíriai rezsimet. Nem is arról szólna, hogy hadat üzenünk neki, mégis, ez a beavatkozás, amit az emberiesség és a saját érdekeink parancsolnak, szembeállítana minket Oroszországgal, aki most a szíriai légtér ura. A szemben álló erők egyensúlya annyira kedvezőtlen a számunka, hogy az európai légierők nem is volnának képesek beavatkozni az amerikai képességek NATO általi bevetése nélkül.
Egy olyan korszakban, amikor Donald Trump mindenhonnan visszahúzódik, biztosan nem volna könnyű meggyőzni róla az amerikai elnököt, hogy avatkozzon be a mi oldalunkon. Nem is volna nélkülözhetetlen, és ráadásul lehet, hogy az amerikai beavatkozás a kívánt hatás ellenkezőjét fejtené ki, de a kéréssel legalább ráébreszthetnénk az Egyesült Államokat arra, hogy ha megtagadná tőlünk a logisztikai támogatást, azzal ő tenné idejétmúlttá a NATO-t.
Ezt meghallanák az amerikaiak. Idlib drámája és következményei rávilágítanak a különbségekre az Egyesült Államok és az Európai Unió prioritásai között, arra, hogy szükség van Európa stratégiai autonómiájára és szükség van arra, hogy fennmaradjon az atlanti szövetség, amelynek részeként újra kell osztani a feladatokat az amerikai és az európai pillérek között.
Nekünk, európaiaknak ez a válság egy próbatétel.
Látunk-e annyira tisztán, hogy megértsük a veszélyeket, amelyeknek kitesz minket a határvidékünkön kialakuló káosz? Vagyunk-e elég elszántak, hogy felvállaljuk a felelősséget azért, ami ezzel jár? Vagyunk-e elég egységesek ahhoz, hogy a fenyegető kihívások ellenében felmutassunk egy valódi uniót?
Nem tudjuk. Nem tudom, de egészen biztos, hogy az érdekünk az lenne, hogy ne csúfoljuk meg a saját emberiességi elveinket azzal, hogy nem mutatunk semmi érdeklődést 900 ezer idlibi ember iránt, hogy ne hagyjunk két újabb háborút kialakulni a határainknál, hogy a szélsőjobb ne hajthassa a saját malmára a vizet a menekültek új beáramlásával, hogy ne szakadjunk szét megint olyan országokra, amelyek tisztelik a menedékhez való jogot, és olyanokra, amelyek csak halálosan elcsépelt szólamokat látnak bennük.
Ha nem akarjuk észrevenni, hogy tűz ütött ki, a tűz elemészt minket. Biztosan nem az az érdekünk, hogy ne legyünk képesek mozgósítani a légierőinket, pont akkor, amikor végre bevalljuk, hogy szükség van egy európai védelemre. Elkezdtünk dolgozni egy európai tankon és egy európai harci repülőgépen. Észt katonák vannak bevetésen Maliban és franciák Észtországban. Egy közös európai védelem ötletét sehol, még Varsóban sem utasítják el, és mégsem találjuk meg a hajlandóságot, még szűkebb körben sem, hogy létrehozzunk egy repüléstilalmi övezetet Idlib fölött?
Ha erről lemondunk, mondjunk le minden ambíciónkról az önálló létezésre is. Akkor legyünk szavazat nélküli amerikai állampolgárok, vagy kínai vazallusok, és legyünk Oroszország határvidéke. Ne beszéljünk többet egységes Európáról, és csak nézzük inkább, hogy mi lesz a világból.
Emmanuel Macron nem egy fővárost fölbosszantott, amikor megállapította, hogy a NATO „agyhalott”, de mit kellene mondani, amikor az észak-atlanti szövetség magára hagyja a második legnagyobb hadseregét, a török hadsereget az orosz hadsereggel szemben, amelyiknek a segítsége nélkül Bassár el-Aszad soha nem merte volna megtámadni a török állásokat?
Bizonyára azt fogják mondani sokan: remek, Recep Erdogan csak azt kapja, amit megérdemel, és hadd főjön a feje ennek a napról napra őrültebb diktátornak. De nincs igazuk! Ha így lenne, akkor állapíthatnánk csak meg igazán, hogy a NATO nincs többé, hogy a NATO nemcsak agyhalott, hanem egyszerűen csak halott, mert nincs már pilóta Washingtonban, és nincs olyan Európa sem, amelyik reagálni tudna, amikor fenyegetik. Az Európai Védelem pedig még annál is kevésbé létezik.
Figyelem! Ha nem teszünk semmit, ha pont ugyanúgy nem reagálunk, mint tegnap Grúziában, vagy ahogy ma Ukrajnában, azzal már meg is üzentük a Kremlnek, hogy mindent szabad, hiszen a Fehér Ház elfoglalt, nekünk pedig nincs merszünk létezni.
Pontosan így menetel valaki háborúba, ráadásul a legrosszabb körülmények között. Pontosan így szalasztjuk el a lehetőséget, hogy tárgyalásokat indítsunk Oroszországgal arról, hogy megtaláljunk egy „modus vivendit”, az egymás mellett élés feltételeit az európai földrész két oszlopa, az Európai Unió és az Orosz Föderáció között. Nyilvánvaló, hogy tárgyalni kell az orosz elnökkel. Ez szükségszerű. Nélkülözhetetlen, hogy megkeressük vele az együtt létezés útjait, aztán pedig egy együttműködést, de ehhez egy erős unió kell. Képesnek kell lennünk rá, hogy egyenrangú félként beszéljünk a világ legnagyobb kiterjedésű országával, és ezt nem úgy fogjuk elérni, hogy megengedjük neki azt, amit Idlibben művelnek.
Bernard Guetta – Európai parlamenti képviselő, Renew Europe frakció, a Külügyi Szakbizottság tagja
Ez a cikk 2020. március 2-án jelent meg a Libération.fr oldalon.
https://www.liberation.fr/debats/2020/03/02/syrie-le-prix-de-l-inaction_1780270
