Felszólalás a plenáris vitán „Az újból fellángoló fegyveres összetűzésekről a Hegyi-Karabah kapcsán Örményország és Azerbajdzsán között”
Azt halljuk: Örményország, háború, Hegyi-Karabah, és arra a népirtásra gondolunk, amit az elkövető ország soha nem volt hajlandó elismerni.
Az örmények korábbi fájdalma jut az eszünkbe a kiújuló harcok hallatán, de vigyázzunk!
Sztálin szándékosan úgy húzta meg a Szovjetunió belső határait, hogy mindegyik tagköztársaságnak legyen egy vagy több kisebbsége, amelyeket a Kreml arra tud használni, hogy megossza ezeket az államokat és uralkodjon felettük. Ha ma belemegyünk, hogy megkérdőjelezzük ezeket az azóta nemzetközivé vált határokat, az egész volt szovjet térség nagyon hamar lángokba borulhat.
Ne tegyük. Nem kell egyik oldalnak sem pártját fognunk. Amit tennünk kell, az az, hogy tárgyalóasztalhoz ültetjük a harcban álló feleket.
Nehéz lesz?
Igen, és ez egy okkal több arra, hogy mi, európaiak hozzálássunk ehhez a munkához, közösen az Egyesült Államokkal és Oroszországgal. Igen, Oroszországgal, hiszen neki is szüksége van ránk, ugyanis Vlagyimir Putyinnak éppen Minszktől Biskekik Sztepanakerten át mindenütt kicsúszik a kezéből az irányítás.
