És végül nem, Franciaország nem lett kivétel. A szélsőjobboldal nem került ki győztesen a regionális választások első fordulójából. A Nemzeti Tömörülés jövő vasárnap még abban az egyetlen francia régióban is nehezen lesz képes győzni, ahol még van esélye rá, Franciaország pedig megerősített egy egyre egyértelműbb nemzetközi trendet.

Donald Trumpnak át kellett adnia a helyét egy olyan embernek, aki újra a térképre helyezi az államot, a közberuházásokat és a nagyvállalatok megadóztatását. A teljes politikai spektrumon átívelő koalíció győzte le Benjamin Netanjahut. Az olasz Lega most egy nemzeti egységkormány tagja, amelynek elsődleges célja, hogy Olaszországot még jobban beágyazza az Európai Unióba. A lengyel nemzeti konzervatívoknak kifogyott a szuflája, olyannyira, hogy már ők maguk sem hisznek abban, hogy 2023-ban újabb mandátumot nyerhetnek. Ha most tartanák a 2022-es magyarországi választásokat, Orbán Viktor nem nyerne. Jair Bolsonaro körül kezd elfogyni a levegő Brazíliában, ahol most már valószínűnek tűnik, hogy Lula visszatér a hatalomba, és úgy tűnik, hogy India is kezd kicsúszni Narendra Modi és hindu nacionalista pártja, a BJP kezéből.

A paradoxon az, hogy ez a fordulat egy olyan időszakban következik be, amikor a választók mind az öt kontinensen egyre inkább jobboldaliak.

A jobboldal témái, kultúrája és nosztalgiája a második világháború óta soha nem volt ilyen domináns. A „baloldali értelmiségi” kifejezés valaha pleonazmus volt, de ma már inkább oximoron. Egyszóval: ez az évszázad konzervatívvá lesz, mert annyira fél minden folyamatban lévő felfordulástól, hogy társadalmaink egyre nagyobb része a régi határokhoz, a régi munkahelyekhez, a régi iparhoz, a régi erkölcshöz való visszatérésről álmodozik, ami megmentheti őket az ismeretlenbe való nagy ugrástól.

Mivel szédülés fogja el őket a túl sok technológiai, kulturális és geopolitikai újdonságtól, társadalmaink visszafelé néznek, és ezért tömegesen csúsznak bele a jobboldali konzervativizmusba, és néha a szélsőjobboldali nacionalizmusba.

Az ilyen idők szükségszerűen kihívás elé állítják a baloldalt, a társadalmi változások és az univerzalizmus, a másik és az új iránti nyitottság pártját.

Ezek az idők nem baloldaliak, de a paradoxon az, hogy a most zajló felfordulások ugyanolyan mértékűek, és egyidejűleg olyan igényt támasztanak az államra, az adóbevételekre, a globális felmelegedés elleni szervezett küzdelemre és az egyenlőtlenségek csökkentését igénylő társadalmi kohézióra, hogy ez a század eltemeti a Reagan-Thatcherizmust az állami hatalomhoz és annak intervencionizmusához való visszatérés javára.

Jobboldali időket élünk, de a megoldások a baloldalon vannak.

Olyan törékeny és összetett időket élünk, hogy a szélsőjobboldal gyorsan visszanyerheti a hatalmat, és hamarosan meg is fogja szerezni, ha nem elégítik gyorsan a társadalom rend és a megnyugtatás iránti vágyát.

Semmi sem lenne illuzórikusabb, mint hinni abban, hogy visszatérhetünk a korábbi korszakhoz, amelyben bal- és jobboldali kormányok váltogatták egymást. Mint minden nagy vészhelyzetben, most is eljött az ideje annak, hogy a demokraták és a demokráciák közös frontot alakítsanak.

A baloldalnak és a jobboldalnak nem a különbözőségeiket, hanem a hasonlóságaikat kell hangsúlyoznia, nem feltétlenül azért, hogy együtt kormányozzanak, hanem azért, hogy közösen járuljanak hozzá a jóléti állam európai modelljének megvédéséhez, a diktatúrák térnyerésének megfékezéséhez, az Unió megerősítéséhez, és ahhoz, hogy az Unió a társadalmi igazságosságért, a szabadságért és a bolygó védelméért folytatott küzdelem mintapéldájává váljon.

Print Friendly, PDF & Email

English Français Deutsch Polski