Mintha esküvő lett volna, vagy unokatestvér-találkozó, de mindenesetre egy nagy családi ünnepség. Boris kuzin kivételével, aki kissé feszengett, mindenki olyan jó hangulatban volt, hogy ez a nyugatos összejövetel, a G7 cornwalli csúcstalálkozója három fontos üzenetet is küldött a világnak.
Az első az, hogy Kína – az a Kína, ami miatt ázsiai szomszédai, az Egyesült Államok és most már Európa is nyugtalankodik, az a Kína, amiről folyton azt mondjuk, hogy hamarosan uralma alá hajtja a világot, miután behálózta a selyemútjaival –, ez a Kína még nem aratott győzelmet. Persze értékes ütőkártyái vannak. Tegnap még csak a világ ipartelepe volt, ma már csúcstechnológiában és mesterséges intelligenciában jeleskedik. Kína már jóval több, mint olcsó munkaerőforrás: hadseregeinek, mindenekelőtt a haditengerészetének köszönhetően katonai nagyhatalom, amelynek ereje napról napra növekszik.
Ez az oka annak, hogy az Egyesült Államok mostanra olyan fenyegetést lát benne, ami ellen fel kell lépnie, nehogy túl nagyra nőjön. Ha pedig Kína egy egységes nyugati fronttal találja szemben magát, nem beszélhetünk többé „Kína évszázadáról”, „kínai elsőbbségről”, „új kínai korszakról”.
Az Egyesült Államok és az Európai Unió önmagukban is messze erősebbek Kínánál. A hét leggazdagabb demokrácia, a hétvégén Cornwallban ülésező G7-ek együttes ereje pedig jelentősen relativizálja Kína világhatalmi reneszánszát. Ez annyira igaz, hogy maga Hszi Csin-ping is elismerte. Tíz nappal a Nyugat nagy családi összejövetele előtt, június 2-án azt mondta a pártja politikai bizottságának, hogy Kínának „megbízhatóbb, szerethetőbb és tiszteletreméltóbb” képet kell sugároznia magáról, „alázatosnak és szerénynek” kell lennie, „el kell nyernie a többség bizalmát és folyamatosan bővítenie kell baráti körét” – egyszóval pontosan az ellenkezőjét kell tennie annak, amit azóta csinál, hogy Hszi átvette a pártállam irányítását.
Ez hivatalos, ünnepélyes önkritika volt, és akár a vezetésen belüli gyengülése kényszerítette erre Hszi Csin-pinget, akár nem, a kudarc elismerése a valóságot tükrözi.
Kína elszigetelte magát az arroganciájával.
Azzal, hogy az erejét fitogtatta, ráadásul túl korán, még mielőtt valóban meglettek volna az eszközei ahhoz, hogy 21. századi szuperhatalomként érvényesüljön, túl sok földrészen túl sok mindenkit terelt közös táborba saját maga ellen.
Ez nem jelenti azt, hogy az európaiak és az amerikaiak teljesen egy hullámhosszon vannak Pekinggel kapcsolatban. A japánok, az indiaiak, az ausztrálok vagy a dél-koreaiak sincsenek, de mindannyian összezárják a soraikat egy olyan fenyegetéssel szemben, amelyet közösnek éreznek, és ez az egységfront megerősíti Joe Bident abban a játszmában, amelyet szerdán kezdett meg Vlagyimir Putyinnal.
Ez a másik dolog, amiről a cornwalli képek árulkodnak. Nagy a kontraszt azokhoz az időkhöz képest, amikor tanácstalan nyugatiakat láttunk egy felemelkedőben lévő Oroszországgal szemben.
A Nyugat mostanra visszanyerte az iraki háború óta elveszett egységét, míg Putyin annyira a sarokba szorult, hogy egyre kevésbé leplezi a diktatúráját,
ugyanis attól tart, hogy a szabadság legkisebb látszata is a választási győzelmébe kerülhet szeptemberben. Az amerikai elnök egy lendületét vesztett emberrel találkozott Genfben, olyan emberrel, akinek új modus vivendire van szüksége az Egyesült Államokkal, hogy helyreállítsa gazdaságát, és kijusson az ingoványból, amelybe Ukrajnában és Szíriában is belesüppedt.
Ami a harmadik cornwalli tanulságot illeti: hallottuk, ahogy egy amerikai elnök kijelenti: az Európai Unió hihetetlenül erős alakulat, Nyugat-Európa pedig képes rá, hogy a NATO gerince és tartóoszlopa legyen.
Számít ez a néhány szó, és az elkövetkező években nagy súlya lesz, mert azt jelenti, hogy a kínai kihívás korszakában az Egyesült Államoknak olyan Európai Unióra van szüksége, amely elég erős ahhoz, hogy kivegye a részét az Atlanti Szövetség és a demokráciák közötti szolidaritás terheiből.
A cikk a Magyar Narancs Online oldalán jelent meg 2021. június 17-én.
