Ez lesz a nagy döntés, az egész évszázadot meghatározó döntés éve. 2022-ben Oroszország végre választani fog a számára kínálkozó stratégiai lehetőség közül: szövetségre lép Kínával a nyugati hatalmakkal szemben, vagy éppen ellenkezőleg, az Európai Unióhoz és az Egyesült Államokhoz közelít oly módon, hogy elszigetel egy túlságosan ambiciózus szomszédot, akivel túl kockázatos lenne összebútoroznia.

Az egyik lehetőség egy hatalmi párbajhoz vezetne a demokráciák és a világ két legerősebb diktatúrája között, ami lángba is boríthatja a világot. A másik esetben a kínai rezsim elszigetelése segíthet megszelídíteni az agressziójt. Nem egy évbe, inkább évekbe fog telni, mire érezni lehet majd az orosz döntés hatását, de az is igaz, hogy a nagy manőverek – először katonai, majd politikai manőverek – már 2021 végén megkezdődtek.

Az orosz csapatmozgások továbbra is zajlanak az ukrán határon. Az üzenet világos. Oroszország még mindig otthon érzi magát egykori birodalmában, és minél több idő telik el, Ukrajna lehoranásának fenyegetése annál inkább bizonyítja, hogy saját hadsereg híján az európaiak nem lennének abban a helyzetben, hogy ellensúlyozni tudjanak egy orosz előrenyomulást, és hogy az amerikaiak nem is gondolnak erre, mert ők most már inkább Ázsiára koncentrálnak.

Ukrajna egyedül néz szembe Vlagyimir Putyinnal, és mint bebizonyosodott, Oroszország kihívásként fogalmazza meg a követeléseit. Az elnökük kijelentette: amerikai “jogi garanciákra” van szükségünk, amelyek kizárják a NATO bárminemű előrenyomulását a határainkig, és ezáltal Ukrajna csatlakozásának lehetőségét az Atlanti Szövetséghez.

Furcsa módon Vlagyimir Putyin olyasmit követel, amit Joe Biden nem tud neki megadni, hiszen az Egyesült Államok nem hozhat meg egyedül az Atlanti Szövetség 29 másik országát is érintő döntést, és pláne nem vonhatja vissza Ukrajna helyett az ukrán NATO-csatlakozási kérelmet. Ami még meglepőbb, hogy Franciaország és Németország már régen világossá tette, hogy ha döntésre kerülne sor, megvétózná Ukrajna csatlakozását a szövetséghez. Az orosz elnök tehát egy olyan garanciát szeretne kicsikarni az amerikaiakból, amelyet a két európai hatalom már megadott neki.

Egy diplomáciai zűrzavar kellős közepén állunk, és egyre inkább felgyorsulnak az események. Joe Biden nyilvánosan kijelentette: azt szeretné, hogy az Atlanti Szövetség vizsgálja meg Oroszország “biztonsági aggályait”. Ez egy jelentős gesztus, és komoly siker az orosz elnök számára, aki ráadásul Kína támogatását is élvezi, és meg is hálálja azzal, hogy bejelentette: elmegy az olimpia megnyitójára, amelyen az amerikai vezetők nem vesznek részt. Olyan jól megy minden Vlagyimir Putyinnak, hogy két szerződéstervezetet is benyújt: egyet az Atlanti Szövetséggel, egy másikat az Egyesült Államokkal. és azt sugallja, hogy a Nyugatnak csak alá kell írnia őket, és Ukrajnának nem esik bántódása.

Egyik drámai fordulat a másik után elfedi a világ elől a folyamatban lévő játék jelentőségét. Az ünnepek közeledte és a világjárvány újraindulása között alig halljuk, hogy az amerikaiak azt mondják: az európai szövetségeseik nélkül nem döntenek semmiről, és még karácsony előtt ellenjavaslatokat tesznek az oroszoknak, de próbáljuk meg három pontban összefoglalni a cselekményt.

Vlagyimir Putyin azt követelte az Egyesült Államoktól, hogy ismerjék el az orosz befolyási övezet létezését az egykori orosz birodalom határain belül. Hszi Csin-ping azonnal támogatta ezt a követelést abban a reményben, hogy szövetséget köthet Oroszországgal, és így jobb esélyekkel szállhat szembe a Nyugattal. Ami Joe Bident illeti, az orosz “biztonsági aggályok” emlegetésével megnyitotta az utat a Nyugat és Oroszország közötti tárgyalások előtt az európai kontinens stabilizálásának feltételeiről.

Az Egyesült Államok, Oroszország, az Európai Unió és az átmeneti zónában lévő – a Szovjetunióból kilépett, de az Atlanti Szövetséghez és az EU-hoz nem csatlakozott – államok mind ilyen tárgyalásokat szorgalmaznak.

Az Egyesült Államoknak érdeke, hogy csökkentse a konfliktus kockázatát az európai hadszíntéren, mert nem akarja elveszíteni a hitelességét azzal, hogy engedi Oroszországnak, hogy megszállja Ukrajnát, és nem akar egyszerre két háborút vívni, Oroszország ellen Európában és Kína ellen a Tajvani-szorosban.

Ami Vlagyimir Putyint illeti, két évtizeddel hatalomra kerülése után inkább nyugati biztosítékok megszerzésével próbálja meg rajta tartani a kezét az átmeneti zónán, és nem azzal, hogy belevág egy katonai beavatkozásba, ami növelné a költségvetési hiányt és még inkább letörné a népszerűségét, ugyanis az oroszok inkább jólétre vágynak, mint területek visszahódítására.

A 27 uniós ország természetesen nem akar háborút Oroszországgal, mert akkor kénytelenek lennének vagy segítségül hívni az Egyesült Államokat, akiről nem is tudják biztosan, hogy a segítségükre sietne, vagy pedig leeresztett fegyverrel szégyenszemre tudomásul venni az orosz birodalom erőszakos helyreállítását.

Ami Ukrajnát és az átmeneti zóna összes országát illeti, ők tapasztalatból tudják, hogy Oroszország megsértheti a határaikat és elcsatolhat tőlük egész területrészeket anélkül, hogy a Nyugat egyetlen tankot is megmozdítana. Sem az Egyesült Államok, sem az európaiak nem hajlandóak meghalni ezen országok védelméért, és a retorikán túl a biztonságuk kizárólag azon múlhat, hogy a Nyugat és Oroszország képes-e kompromisszumot kötni.

Nemcsak, hogy mind a négy fél érdekelt a tárgyalásokban, de ráadásul mindegyikük tudja, hogy a másik három is tisztában van ezzel. Elképzelni sem lehet kedvezőbb helyzetet a tárgyalások megkezdéséhez és sikeréhez. A nehézséget az jelenti, hogy az elfogadhatatlan követeléseivel Vlagyimir Putyin túl magasra tette a lécet, és főleg, hogy nem csak az oroszoknak vannak “biztonsági aggályaik”.

Elfogadható, hogy Oroszország nem akarja, hogy az Atlanti Szövetség a határainál táborozzon, hiszen az európaiak sem akarnák, hogy például az Unió szívében fekvő Svájci Konföderáció csatlakozzon egy Kína vagy Oroszország által uralt katonai szövetséghez. Vlagyimir Putyin az államérdekkel takarózik, de az is tény, hogy a területi annexiókat nem a Nyugat, hanem Oroszország követte el; hogy az ukrán határon állomásozó csapatok oroszok, nem európaiak vagy amerikaiak; és Ukrajna pont ugyanannyira Oroszország nyugati határa, mint az EU keleti határa.

Aki itt fenyegetés alatt áll, az az átmeneti zóna és az Európai Unió, nem pedig Oroszország, és még ha létre is jönne egy megállapodás a köztes országok semlegességének elvéről, milyen garanciákat tudna adni a Kreml Kijevnek és Tbiliszinek a be nem avatkozásra?

Erre Putyinnak kell választ adnia, de ugyanolyan nehéz lesz őt a szaván fogni, ahogyan neki is nehéz lesz teljesen elengedeni a katonai nyomásgyakorlást, amíg nem kapja meg az Egyesült Államoktól követelt “jogi garanciákat”. Minden a tárgyalások felé mutat, amelyeknek hamarosan meg kell kezdődniük, de nincs rá garancia, hogy sikerrel járnak. A kudarc továbbra is lehetséges. A háború és a kínai-orosz szövetség is lehetőség, és csak úgy lehet elkerülni, ha a Nyugat és Oroszország lassan elköteleződik egy hosszú párbeszéd mellett, amelynek sikere végül is elkerülhetetlen lesz, egyszerűen azért, mert muszáj.

Print Friendly, PDF & Email

English Français Polski