Afrika a legfontosabb. Amikor Emmanuel Macron a múlt héten hosszasan beszélt róla az Európai Parlamentben, világossá vált, hogy nemcsak féléves elnökségi programot kellene kidolgozni az Uniónak, hanem tíz-tizenöt évre szóló jövőképet is, ráadásul sürgősen.
Afrika kulcsfontosságú, derült ki a beszédből, ugyanis ha nem sikerül az afrikai háborúkat és megosztottságot olyan fejlődésre cserélni, amely munkahelyet biztosít az embereknek, akkor komplett régiókat fenyeget éhínség és vérontás a déli földrészen. Ha Afrika nem emelkedik fölül ezeken a csapásokon, miközben a globális felmelegedés mindennél jobban fenyegeti, akkor az ott élőknek az északra menekülés lesz az egyetlen lehetőség, és az ezt követő migrációs hullámok fényében a 2015-ösre már emlékezni sem fog senki.
Európa és Afrika közös fejlesztése annál is inkább sürgető, mert egyrészt, ha meg akarjuk menteni a bolygót, drasztikusan le kell csökkenteni a kereskedelmi szállítási időket, másrészt pedig, mert Európa nyilvánvalóan közelebb van Afrikához, mint Ázsiához, és nekünk európaiaknak új, alacsony költségű termelési területeket kell találnunk, hogy kiszabaduljunk Peking politikai szorításából.
A játszma legalább egy évtizedig eltart majd, de ha nem segítünk Afrikának, akkor minden más hiábavaló lesz. Stratégiai autonómia, katonai erő, európai óriáscégek létrehozása a jövő iparágaiban: mindez nem sokat számítana, mert az afrikai tűz hamarosan elborítana, súlyosan meggyengítene, és minden eddiginél jobban függővé tenne minket Kínától.
Ha egy dolgot kellene kiemelnünk ebből a beszédből, akkor az az Afrikáról szóló rész lenne, mert az európai egység célja egyik évszázadról a másikra megváltozott.
A 20. században az Európai Közösségek, majd az Unió egy utópia volt, a legszebb és legszükségesebb pacifista utópia ezerévnyi polgárháború és Auschwitz után. Ezzel szemben ma létfontosságú szükségszerűség.
Az Egyesült Államoktól való távolodás és az amerikai nukleáris védőernyő bizonytalansága, Vlagyimir Putyin birodalmi nosztalgiája, a Földközi-tenger túlsó partjainál uralkodó káosz, a megoldandó ipari kihívások nagyságrendje és Kína azon törekvése, hogy mind az öt kontinensre kivetítse az erejét – minden arra kényszerít bennünket, hogy szorosabban összefogjunk, és az európai egység már nem redukálható egy, az ötvenes években megénekelt humanista álomra.
A 21. században az egységünk az egyetlen módja annak, hogy politikai hatalomként érvényesüljünk, hogy továbbra is hallassuk a hangunkat, hogy ne függjünk külföldi technológiáktól, és hogy ne váljunk amerikai, orosz vagy kínai protektorátusokká. Ezért volt Afrika olyan fontos a francia elnökség megnyitó beszédében, de mit mondott Emmanuel Macron a jelenlegi válságról, az Ukrajna határainál kialakuló válságról?
Az amerikaiakkal vagy a britekkel ellentétben nem bocsátkozott jóslatokba. Tartózkodott attól, hogy kijelentse, mit fog tenni Vlagyimir Putyin, amikor egyáltalán nem biztos, hogy akár ő maga is tisztában van vele, hogy mit fog tenni. Arról sem beszélt, hogy mik legyenek az európai válaszok erre a bizonytalanságra, de azt elmondta, hogy az Uniónak min kellene dolgoznia, hogy elkerülje az európai földrész teljes destabilizálódását.
A helsinki megállapodás precedensére emlékeztetve felszólította az Uniót, hogy vázoljon föl egy új európai biztonsági struktúrát, amelyet az Egyesült Államokkal közösen Oroszország figyelmébe ajánlhatunk.
Ez sem fog egyik napról a másikra létrejönni. Sok évet vesz majd igénybe, és a közeljövőben Vlagyimir Putyint egyértelműen tájékoztatni kell azokról a szankciókról, amelyeket az Egyesült Államok és az Unió bevezetne, ha Ukrajna egészét vagy egy részét megszállná. Az azonnali feladat az, hogy elég magasra tegyük a lécet ahhoz, hogy ezek a szankciók vagy elrettentő hatásúak legyenek, vagy eléggé fájjanak az orosz rezsimnek. Ez már folyamatban van, de akár romlik a helyzet, akár nem, az Európai Uniónak és az Orosz Föderációnak, a kontinens két pillérének egy napon meg kell határoznia az együttélés és az együttműködés feltételeit.
Másszóval: bármit is tesz most Vlagyimir Putyin, fel kell készülnünk arra az időre, amikor Oroszországnak muszáj lesz a párbeszédet előnyben részesítenie az erővel szemben, és muszáj lesz gyorsan behoznia az elvesztegetett évtizedeket. Ez a pillanat rövid vagy középtávon elkerülhetetlenül el fog jönni, mert ez az Unió és a Föderáció közös érdeke, és a múlt héten a sorok között hallottuk, hogy Emmanuel Macron úgy képzeli el a kontinens stabilizálását, hogy Európa egyesíti az erőit a Földközi-tenger afrikai partjának, az euro-afrikai belső tengernek a közös fejlesztésében.
A szabad gondolkodók persze azt fogják mondani, hogy ettől még messze vagyunk. Nem fognak tévedni, de a politika, az igazi politika hosszú távú, hiszen az embernek tudnia kell, hogy hová akar eljutni ahhoz, hogy meg is érkezzen oda, és tudnia kell, hogy a fény nem az alagút közepén, hanem a végén van.
A cikk a Magyar Narancs Online oldalán jelent meg 2022. február 8-án.
