Szükséges-e vagy sem „népirtásról” beszélni Gázában, és haladéktalanul el kell-e ismerni a Palesztin államot? Két kérdés, amelyről Párizsban már nem lehet vitatkozni anélkül, hogy fel ne forrósodna a hangulat.
Próbáljuk meg nyíltan és nyugodtan megvitatni őket.
Gázában az izraeli kormány háborús bűncselekményeket követ el azzal, hogy kórházakat és lakónegyedeket bombáz, a lakosságot tömeges menekülésre kényszeríti, és akadályozza az élelmiszer- és gyógyszerellátást.
Sem a kórházak alagsorainak fegyverraktárként való használata, sem a lakott épületek alatt ásott alagutak nem relativizálhatják ezeket a bűncselekményeket. Háborús bűncselekményekről van szó, de népirtásról csak akkor lehetne beszélni, ha az izraeli hatóságok szándékosan törekedtek volna a palesztin lakosság teljes kiirtására.
Etimológiailag a népirtás egy nép meggyilkolását jelenti. A 20. században ennek első áldozatai a délnyugat-afrikai hererók és namák voltak, majd az örmények, a zsidók, a romák és a tuszik.
A múlt században számos más tömeggyilkosság is történt. Különösen szörnyűek Ukrajnában és Kambodzsában – az előbbiben több mint hárommillió, az utóbbiban több mint másfélmillió ember halt meg –, de ezeket nem lehet népirtásnak nevezni, mert sem Sztálin, sem a vörös khmer rezsim nem akarta kiirtani ezeket a népeket. Az egyik független parasztságot akarta megtörni Ukrajnában és az egész Szovjetunióban. A másik az összes olyan állampolgárát akarta meggyilkolni, akiket ellenzékinek tartott, akár tényleg azok voltak, akár csak feltételezte róluk, hogy ellenzékiek.
Hogy különbséget teszünk több millió ember meggyilkolása és népirtás között, nem jelenti azt, hogy tagadnánk az Ukrajnában és Kambodzsában elkövetett szörnyűségeket. A Gázában elkövetett háborús bűnök súlyosságát sem akarjuk bagatellizálni azzal, hogy nem beszélünk népirtásról. Csak a szavak jelentéséhez és így a valósághoz akarunk ragaszkodni, mert ha nem a nevükön nevezzük a dolgokat, azzal csak „súlyosbítjuk a világot sújtó csapásokat” ahogy Camus mondta.
Ez az igény jogos, és elengedhetetlen, de a probléma az, hogy a joggyakorlat sem segít kielégíteni, mivel a bíróság a szrebrenicai mészárlást „népirtásnak” minősítette, és napjainkban egy háborús bűncselekmény szinte jelentéktelennek tűnik, ha nem népirtásként hivatkoznak rá.
A vita rendkívül szenvedélyes és bonyolult, az is lesz mindig, de a második kérdés sem kevésbé az, hiszen „Hogyan lehetne elismerni”, halljuk rögtön, „egy olyan államot, amely nem is létezik?”.
Az érv megdönthetetlennek tűnik, de a történelmi példák ellentmondanak neki. Amikor a megosztott Lengyelország gyakorlatilag már nem létezett, az Oszmán Birodalom továbbra is elismerte, és amikor a balti államok már csak szovjet köztársaságok voltak, a szabad világ joggal tekintette őket törvénytelenül megszállt és annektált államoknak.
Palesztina nem létezik, vagy – másik nehéz vita – már nem létezik, mégis adódik két is ok annak nemzetközi elismerésére. Az egyik, hogy közvetett módon létezik, mivel Ciszjordánia, Gáza és Kelet-Jeruzsálem a nemzetközi jog szerint palesztin területek, amit már nem lehet tovább elhallgatni.
Palesztina létezik, izraeli megszállás alatt van, és mivel tartós béke csak két állam együttélésével lehetséges, ezért sürgősen teljes mértékben el kell ismerni a kettő közül azt az országot, amelyik még nem létezik.
Amint ez megtörténik, a béketárgyalások, amelyek egy nap újra megkezdődnek, rögtön többi kérdésre koncentrálhatnak: a biztonsági kérdésekre, Palesztina határainak kijelölésére és fővárosának helyére, és nem az állam elismerésére, amely addigra már eldöntött tény lesz.
Palesztina elismerése nem „jutalom a Hamásznak”. Azt jelenti, hogy a palesztinokat és az izraelieket arra kötelezzük, hogy vállalják a felelősségüket, az egyik fél lemondva a gyarmati mandátumterületről, a másik pedig a bibliai Izraelről. Palesztina elismerése nem azt jelenti, hogy az egyik fél mellett állunk a másikkal szemben, hanem hogy kilépünk egy halálos status quo-ból, és utat nyitunk két állam együttélésének, az egyetlen lehetséges megoldásnak ebben a több évszázados konfliktusban.
(Borítókép: rajatonvimma /// VJ Group Random Doctors @ Flickr)
