Eddig sem volt újdonság, de most már a vak is láthatja, hogy három nagyhatalom uralja a kétezres éveket: az Európai Unió, az Egyesült Államok és Kína.
Velük vannak manapaság tele a hírek. Nem az a kérdés, hogy mi lesz Oroszországból, Nagy-Britanniából, vagy akár Indiából – mert bármennyire fontosaknak is tűnnek, és bármekkora horderejű problémákkal is néznek szembe, ezek az országok a világgazdaság jövőbeli formálódását tekintve nem meghatározóak. Ma ezek az igazán nagy kérdések: Donald Trump amerikai elnök megkockáztatja, hogy zuhanórepülésbe kormányozza az amerikai gazdaságot, pusztán azért, mert túl gyorsan akarja újraindítani? Kína el tudja-e kerülni, hogy a társadalmi és politikai bajok tetézzék a gazdsági visszaesést? És az unió 27 tagállama képes lesz csütörtökön elég szolidaritást felmutatni ahhoz, hogy az egységük ne robbanjon szét, hanem elmélyüljön?
Ezen a három fronton, ezen a három világgazdasági hatalmon áll vagy bukik, hogy milyen gyorsan üt be és meddig tart a gazdasági válság. Egyszóval: tőlük függ a nemzetközi stabilitás, valamint a háború és a béke. Társadalmi szorongásból, nyomorból és politikai neheztelésből ugyanis nem szokott összhang születni a nemzetek között. A jelen világ egy háromszög, de más természetűek a bajok Pekingben, Washingtonban és Brüsszelben.
165 millió aktív amerikai lakosból 22 millió vesztette el a munkahelyét alig egy hónap alatt: érthető, hogy Donald Trump pánikol. Semmi meglepő nincs abban, hogy a lehető leghamarabb be akarja indítani a termelést. De ha úgy üzen hadat a karanténnak, hogy közben a kórházakat elönti a fertőzési hullám, akkor tulajdonképpen kolerára cseréli a pestist.
Hacsak nem bízunk abban, hogy hamarosan felfedeznek egy hatékony gyógymódot, vagy hogy a vírus hirtelen eltűnik, csoda kell hozzá, hogy az amerikai álom ne változzon ugyanolyan rémálommá, mint amilyet 1929-ben láthattunk. A novemberi elnökválasztás viszont kínál egy olyan politikai menekülőutat, amelynek révén a választók levezethetik a válság miatt érzett frusztrációjukat.
Kínában más a helyzet. Ott ellenőrzés alatt tartják a járványt. A kínai termelés már elkezdett visszaállni, de a világ termelőüzeme nem fog tudni annyit exportálni, mint korábban, méghozzá azért, mert a vevőinek a vásárlókapacitása nagyon sokáig nem lesz a régi. A világ legnagyobb diktatúrájának szembe kell néznie azzal, hogy lassul a növekedése, amire Kína piacgazdasági fordulata óta nem volt példa.
Negyven év alatt most először nem fogja tudni kivédeni a növekvő munkanélküliséget, miközben az egész ország stabilitása azon a történelmi kompromisszumon nyugszik, hogy az állampárt, politikai hegemóniájáért cserébe állandóan emelkedő életszínvonalat nyújt. Ez a kompromisszum most komoly veszélyben forog. Ha felborul, Kínának egy kemény politikai megrázkódtatással kell szembenéznie, úgy, hogy nincsenek közvetítő intézményei, amelyek tompíthatnák a hatását. A rezsim tekintélyét és összetartását már az is megviselte, hogy hosszú hetekig tagadták a járványt.
Az Egyesült Államok meggyengült. Kína még inkább, viszont a három nagyhatalom közül egyedül az Európai Unió az, amelyiknek a létezése forog kockán. Az Észak és Dél közötti szakadék már korábban is szinte áthidalhatatlannak tűnt, de a járvány kíméletlenül továbbfeszítette. Ehhez hozzáadódik még a magyar valamint a lengyel rezsim és a többi tagállam közötti politikai törés. Az összes tagállam közül leginkább Európa-párti Olaszország többségében euroszkeptikussá és eurofóbbá változott. Az unióból „dezunió” lett, és ha a 27 állami vezető következő találkozóján az Európai Tanács nem egyezik meg a gazdaságot beindító terv közös finanszírozásáról, amelyre mind a 27 országnak nagy szüksége van, alig marad rá eszköz, hogy elkerüljék a fokozatos széthasadást.
Az első áldozat a közös fizetőeszköz lenne. Ezt követné a kereskedelmi politika, majd ahogy egyre kevesebb tagállam maradna, összeomlana a közös piac. Mind a 27 országnak egyedül kellene megbirkóznia a nemzetközi versennyel. Valamint a pénzügyi és szociális dömpingek szorításában az európaiak felfedeznék, hogy az országaik egymagukban már nem képesek megvédeni az európai szociális gondoskodásnak azt a modelljét, amelyet korábban az unió gazdasági ereje garantált.
Az európai államok hamarosan újra felfedeznék a régi, visszás szövetségeket, és támogatást keresnének, egyik a másikkal szemben – ki Moszkvában, ki Washingtonban, ki Pekingben. Az unió Jugoszlávia sorsára jutna. Szegény és gazdag, tücsök és hangya, minden európai a vesztes oldalon találná magát. Az európai megoszottsággal a világ elveszítené a demokrácia, a szociális védelem és az adók általi újraelosztás mentsvárát. Ezek az elvek sehol a világon nem olyan erősek, mint az unióban. Kínában és az Egyesült Államokban sem.
A veszély és a tét akkora, hogy a csütörtöki Európai Tanácsnak bele kellene egyeznie: közös hitelekkel finanszírozza a közös beruházásokat a jövő iparágaiba. Még az is lehet, hogy ez a válság az unió elmélyüléséhez vezet. Viszont nagy a veszély, hogy a huszonhét ország túl keveset tesz túl későn, és ahogy eddig gyakran, most sem lesz képes felnőni a kihíváshoz.
A cikk a magyarnarancs.hu-n jelent meg először, 2020. április 23-án.
