Megjelent a L’HISTOIRE folyóiratban / 464. szám / 2019. október
60 / DOSSZIÉ / A keleti blokk demokratikus átmenete
Interjú Bernard Guettával
Bernard Guetta szerint sikertörténet a régi keleti blokk országainak 2004-es csatlakozása az Európai Unióhoz. Ennek ellenére úgy gondolja: helyesebb lett volna, ha már 1989-ben megkezdődik.
„Nem tudtuk kihasználni azt a boldog pillanatot, amelyet a fal mindkét oldalán megéltek 1989-ben, nem tudtuk egy érzelmekkel teli politikai eseménnyé formálni. A fal leomlása okozta lelkesedés idején a lehető leggyorsabban föl kellett volna venni a keleti blokk országait az Európai Unióba – ezt kérték a visegrádi országok – akár odáig is elmerészkedve, hogy kétfajta tagállami övezetet alakítunk ki, ahogyan François Mitterand javasolta. Ehelyett „gazdasági átmeneten” és „közösségi jogszabályok átvételén” gondolkodtunk. Ez a technokrata közöny biztosan nem volt szerencsés hozzáállás. Tizenöt évvel később, 2004-ben, amikor hallatlan gazdasági, szociális és lelki erőfeszítések árán a régi szocialista országok teljesítették az összes feltételt, senki nem vágyott már igazán a csatlakozásukra.
Képzelje el egy pillanatra Párizs felszabadulását úgy, hogy a Champs-Élysées-n nem hömpölyög tömeg, vagy hogy De Gaulle tábornok megtartja az első beszédét, de az teljes egészében arról szól, hogy az újjáépítéshez milyen erőfeszítésekre lesz szükség, és hogy ebben a várva várt pillanatban köztisztviselők veszik át az irányítást, mindenféle érzelem vagy politikai ihletettség nélkül, és akkor megérti, hogy mi történt a keleti blokk országaiban a fal leomlása után.
Ennek ellenére, amikor végül megtörtént a bővítés, ezek az országok óriási büszkeséget éreztek, és annál is nagyobb reménnyel néztek a jövőbe. Miután meghozták az összes áldozatot, amit az unió megkövetelt, végre megismerhetik ugyanazt a jólétet, vagy majdnem ugyanazt, ami Párizsban, Londonban, Bécsben vagy Berlinben van! Mindenki ezt hitte, de nem ez történt, és hatalmas csalódás lett a vége. „Ezért csináltuk végig ezt az egészet?” – gondolták sokan. A rémületet csak fokozta, hogy a 2008-as válság könyörtelenül és teljesen varázstalanította a nemzetközi gazdasági intézményeket, az Európai Bizottságot és az összes nyugati gazdasági gurut, akik sokkterápiát írtak elő a volt kommunista tagállamoknak.
A közép-európai országok, a pártjaikkal és kormányaikkal együtt mára többségükben nagyon kritikussá váltak az unióval szemben; a szélsőjobboldali pártok és kormányok maguktól értetődően, de a szélsőbaloldaliak is. Ezzel együtt azért senki nem javasolja a kilépést. Ha egy kormány ezt tenné, politikai öngyilkosságot követne el, mert azon kívül, hogy hatalmas büszkeséggel tölti el az embereket a gazdag és demokratikus országok klubjába tartozni, az uniós tagság az unió legfejlettebb országainak a szolidaritását is biztosítsja, és hozzáférést nyújt azokhoz a pénzalapokhoz, amelyeket „strukturálisnak” neveznek, és amelyek nélkül jóval nehezebben mennének a dolgok. Ahogy Spanyolországban és Portugáliában is történt, az európai egység lehetővé tette a kelet-európai országoknak, hogy gyorsabban fejlődjenek és gyarapodjanak. Szálljon föl egy Budapest vonzáskörzetébe tartó vonatra, és meg fogja látni, hogy százszor modernebb, mint a párizsi külvárosi vonatok. Egyszerűen arról van szó, hogy azok a vonatok pontosan annyira újak, mint Magyarország uniós tagsága. Mindenki tisztában van ezzel, de ez nem segít sokat a csalódáson, hogy a gazdasági és társadalmi haladás lassabb, az egyenlőtlenségek pedig hirtelen megnőttek.
Ráadásul, ezekre az országokra valamennyire továbbra is úgy tekintenek – még Lengyelországra is, amelyik gazdaságilag és népességét tekintve az EU legfontosabb országaival van egy súlycsoportban – mint második vonalbeli országokra. És nemcsak ők tudják és érzik ezt fájdalmasan, hanem valóban létezik egy kulturális eltolódás ezek között a társadalmak és a nyugati társadalmak között. A homoszexuális párok házassága, ami Nyugat-Európában egy elismert intézmény, ezekben az országokban sok mindenkinek teljesen elfogadhatatlan. A városi fiataloknak nem jelent problémát, viszont vidéken, vallásosabb körökben a melegházasság továbbra is felfoghatatlan. Egyszerűen túlmegy azon a határon, amivel az értelem még megbirkózik. Olyasminek tűnik, mintha nyugaton legalizáltuk volna az emberevést. Ugyanis a mi országainkban az erkölcsi evolúció hihetetlen sebességre kapcsolt, miközben Közép-Európa ebből a szempontból ott tart, ahol mi negyed évszázaddal ezelőtt, vagy annál is régebben, és ez még nem minden, ehhez adódik hozzá a migránsok kérdése.
Kelet-Európában egyáltalán nem értették, hogy Angela Merkel miért nyitotta meg a német határokat 2015-ben, sőt, Európával szembeni árulásként fogták föl, egy muzulmán megszállás közepette. Ezért ezekben az országokban megszállottan elkezdték lezárni, sőt elbarikádozni a határokat. Nem közös megegyezéssel döntöttek így, inkább régi történelmi okok magyarázzák. Franciaország már elfelejtette a poitiers-i csatát. Közép-Európa viszont egyáltalán nem felejtette el, hogy az oszmán törökök 1529-ben eljutottak Bécsig, és a lengyeleket is mozgósítani kellett hozzá, hogy a város megmeneküljön. A Balkán, Magyarország, Románia, Bulgária nagyon hosszú ideig éltek török hódoltságban. Közép-Európában a mai napig az összes muzulmán államra oszmán török hódítókként tekintenek, és ehhez jön hozzá természetesen egy még erősebb nacionalizmus azokban az országokban, amelyek csak 1989-ben szerezték vissza a függetlenségüket.
És végül, már a Habsburg Birodalomban, amelyiknek a határai nagyjából egybeesnek Közép-Európa országainak határaival, néhány kilométer eltéréssel, már ott is létezett egy jókora ellenérzés azzal szemben, amit „a Nyugatnak” hívtak. Ami ugyanúgy igaz volt a XIX. században, mint a harmincas években, Horthy Miklós kormányzó Magyarországán és Piłsudski Lengyelországában. Ez a páni félelem a világ változásától, amelyet a nyugati hatalmak testesítenek meg: ugyanezt megtaláljuk érintetlenül Orbán Viktor és Jaroslaw Kaczyński alatt. A Habsburg Birodalomban a modernizáló erők a császári család, a hadsereg és a zsidó polgárság voltak, akiknek az állta az érdekében, hogy fennmaradjon a birodalom, és visszaszoruljanak a nacionalista érzések. Természetesen ez már a múlt, de egy olyan múlt, amelyik hihetetlenül jelen van ma is, hiszen most Brüsszelre tekintenek úgy, mint egykor Bécsre, egy új birodalom fővárosára, amelyik, pontosan úgy, mint régen, megint szembeszáll a nacionalizmusokkal. A nacionalizmust pedig a nyugati modernitás éppúgy sérti, mint az összes, határokon átnyúló igyekezet.
Súlyosak ezek a problémák, amelyek az elfelejtett évszázadokból bukkannak elő, és amelyeket felerősít, hogy az európai intézményeknek és az európai politikai irányításnak növekszik a hatalma. Olyan szerteágazóak ezek a problémák, hogy egyre többet beszélünk Európa újbóli megosztottságáról, de még ettől sem lesz kisebb siker a közép-európai országok uniós integrációja. A magyar gazdaság nagyon dinamikusan növekszik. Budapestet jelentősen modernizálták. Tehetséges építészeknek hála Varsó hihetetlenül megfiatalodott, gazdasági dinamizmus köszöntött rá, és visszaszerezte a szépségét és báját, ami húsz évvel ezelőtt még sehol nem volt. Amikor a szocializmus alatt megismertük ezeket az országokat, a kérdés is nevetségesnek tűnt, hogy vajon sikerül-e az integrációjuk. Nyilvánvalóan sikerült.”
(A szöveget szerkesztette: Quentin Paillé)
A szerző
Bernard Guetta a Le Monde közép-európai és szovjetuniói tudósítója volt a nyolcvanas években, majd a France Inter rádiós kommentátora 1991-től 2018-ig. 2019 júniusa óta európai parlamenti képviselő (Renaissance). Nemrég jelent meg L’Enquête hongroise („A magyar nyomozás”) című könyve (Flammarion, 2019).
