Miért van veszélyben a szabadságunk, és hogyan mentsük meg?
Írta: Yascha Mounk – Harvard University Press 2018
A német-amerikai Yascha Mounk tavaly megjelent könyve diadalmenetet járt az egyetemi könyvtári olvasótermekben és az értelmiségi fórumokon. A múlt hónapban részt vettem két olyan panelbeszélgetésen is, amelyeket ez a könyv inspirált, két annyira különböző helyen, mint Isztambul és a lengyelországi Łódź. A következő sorokban összefoglalom a könyv tartalmát, jó szívvel ajánlom, hogy olvassák el.
A könyvében Mounk megpróbálja értelmezni az új politikai világot, amelyben élünk. Négy konkrét állítást tesz: bemutatja, hogy a liberális demokrácia a szemünk előtt hullik az alkotóelemire, amivel az egyik oldalon teret ad az illiberális demokrácia felemelkedésének, másik oldalon az antidemokratikus liberalizmusnak. Amellett érvel, hogy a mély kiábrándulás a politikai rendszerünkből létében fenyegeti a liberális demokráciát. Kísérletet tesz rá, hogy felfedje ennek a válságnak az okait. Végül megmutatja, mit tehetünk, hogy megmentsük azt, ami igazán értékes a veszélyeztetett társadalmi és politikai rendszerünkben.
Mounk szerint ebben a pillanatban a liberális demokrácia ellenségei elszántabbnak látszanak arra, hogy a saját képükre formálják a világot, mint a liberális demokrácia védelmezői. Ha egyszerre akarjuk megőrizni a békét és a jólétet, a népuralmat és az egyéni szabadságjogokat, fel kell ismernünk, hogy nem mindennapi időket élünk – és nem mindennapi lépéseket kell tennünk, hogy megvédjük az értékeinket.
A legérdekesebb rész, hogy néhány megoldási javaslattal is előáll Mounk: mivel a nemzet, Benedict Anderson híres definíciója szerint „egy képzelt közösség”, az, ahogyan beszélünk róla, megváltoztathatja a természetét. Azok a politikai vezetők, akik befogadó nyelvezettel kezdenek beszélni egy nemzetről, amely történelme során sokáig bezárkózó volt, valóban segíthetnek megszelídíteni a nacionalizmust.
A szerző kiáll egy valódi liberális integrációs politika mellett is, amelyik újult erővel feszülne neki, hogy biztosítsa: a kisebbségi csoportok tagjai ne legyenek kitéve diszkriminációnak, és hogy a rendszer ne gördítsen akadályokat a jövőbeli lehetőségeik és kibontakozásuk elé. Ugyanakkor, azok ellen is fellépne, akik – akár félelemből, hogy tévesen vádolják őket diszkriminációval, akár azért, mert nagyon elkötelezettek a kulturális relavitizmus irányába – kivételeznének kisebbségi csoportokkal, és kiemelnék őket a liberális társadalom alapvető jogainak és kötelességeinek a gyakorlásából.
A befogadó nacionalizmus eszméje megköveteli, hogy az állam védelmezze mindegyik egyén jogait, akár a családtagjaikkal vagy a szomszédaikkal szemben is. Ha szeretnénk megőrizni a liberális demokráciát, nem menthetjük föl a kisebbségeket a társadalmi kötelezettségek alól. Viszont ugyanez az eszme már nem szolgál olyan világos útmutatással egy ennél is megosztóbb témában: hogy milyen mértékben és milyen módon engedélyezzük a bevándorlást.
A másik megoldás a liberális demokrácia válságára gazdasági természetű. Az egyik nyilvánvaló módja annak, hogy megfordítsuk az előző évtizedek aggasztó tendenciáit az lenne, ha ellenkező irányba fordítanánk azokat a politikai döntéseket, amelyek még tovább rontottak rajtuk. Ez azt jelenti, hogy emelni kellene a legjobban keresők és a legjövedelmezőbb cégek adókulcsait. Azt is jelenti, hogy vissza kellene állítani a jóléti állam alapvető elemeit. Be kellene fektetni bizonyos területekbe – infrastruktúrába, kutatásba és oktatásba – ahol az állami ráfordítás hosszú távon megtérüléssel kecsegtet, ahelyett, hogy csökkentjük a kiadásokat a költségvetés összes fejezetében. És persze azt is jelenti, hogy minden állampolgárnak biztosítjuk a megfelelő egészségügyi ellátást.
Egy újratervezett jóléti állam legfontosabb célja az kellene, hogy legyen, hogy szétválassza a szociális juttatásokat és a hagyományos foglalkoztatást. Ennek a jóléti állam fenntartásában van nagy jelentősége. Miközben elengedhetetlen, hogy a cégek kivegyék a részüket a szociális ellátás költségeiből, annak nincs sok értelme, hogy sok munkahelyet teremtő cégek arányosan nagyobb szociális terheket viseljenek, mint azok a cégek, amelyek kevés munkahelyet teremtenek. Ugyanez igaz az egyes emberekre is: mivel gyorsan nő azoknak a száma, akik felhalmozott javaikból élnek, egyre kevesebb értelme van főleg azokra ráterhelni a jóléti állam fenntartását, akik bérből és fizetésből élnek.
Mounk ugyancsak aláhúzza az állampolgári nevelés alapvető fontosságát. Az emberek elképesztően sokoldalúak. A nagyszüleink elképzelhetetlennek tartották volna, hogy az állampolgári nevelés olyan szinten elsorvad, ahogy azt mostanában tapasztaljuk. A másik oldalról nézve, most az tűnik elképzelhetetlennek, hogy ténylg képesek lennénk újraépíteni egy országot. Ez csak úgy lehetséges, ha az írók hozzálátnak, hogy terjesszék a liberális demokrácia értékeit, ha az állampolgári ismeretek az oktatás központi témái közé kerül, ha a tanárok erejüket nem kímélve átadnak át egy alapos tudást az alkotmányról és az alkotmány erkölcsi beágyazottságáról a diákoknak. Az állampolgárok fel kellene, hogy ismerjék: a saját túlélésük érdekében minden adandó alkalommal be kell kapcsolódniuk a politikai rendszerükért vívott ideológiai csatába.
