Végre megtehettem. Nem tehettem meg, amikor egyszerű újságíró voltam, de képviselőként és politikusként végre jogom volt hozzá, hogy megmondjam, amit gondolok ezeknek a mozgalmároknak, akik hozzám fordultak tanácsért. „Megcsinálhatjuk ugyanazt, mint az irániak, akik éjszakánként az ablakokból és a tetőkről kiabálták, hogy szabadságra vágynak?”
Igen! Nagyonis! – válaszoltam nekik, és hozzátettem, hogy a többi dologból is inspirálódhatnak, amit az irániak találtak ki az Arab Tavasz előtt: ahogy az utolsó pillanatban osztották meg egymással SMS-ben a találkozók helyét és idejét, ahogyan az üzeneteiket terjesztették a neten, és főleg a humort, az egymásra kacsintásokat, és az összes kimondatlan szót, amit a rájuk küldött gumibotos robotzsaruk képébe vágtak.
Meséltem nekik a teheráni, tuniszi, szanaai, kairói tüntetésekről, és közben sokatmondó pillantásokat vetettek egymásra, és jegyzeteltek. Annyira lenyűgözött, hogy tanulni akarnak a közelmúlt forradalmaiból, hogy visszanyúltam az ősi múltba: 1980 augusztusába. Csinálják úgy, mint a lengyelek, mondtam nekik. Kérjenek számon a hatalmon mindent, amit állít magáról: a nemzetközi egyezményeket, amiket aláírt, és természetesen az ENSZ-alapokmányt, hiszen Kína állandó tagja a Biztonsági Tanácsnak. Ezen elnevették magukat. Tetszett nekik az ötlet, de a legfiatalabb közülük, aki egyenesen a Hong Kong-i utcáról érkezett, emlékeztetett minket a valóságra: megjegyezte, hogy Peking gond nélkül felrúgta már az „egy ország – két rendszer” kompromisszumot is, amelyet pedig korábban elfogadott.
Mennyi ideig tarthatnak még a tüntetések? Egymásra néztek, és a legpolitikusabb közülük, a szociológiahallgató, azt válaszolta: „Legalább három hónapig.”
Tényleg…? Három hónap? Mind meg voltak erről győződve, és ha nem tévednek, az azt jelenti, hogy ez a válság jócskán megkeverheti a kártyákat – Tajvanon, Sanghajban, Pekingben, és mindenütt a világon.
