Vissza kell tekernünk az idő kerekét a háború végére. Ahhoz, hogy megértsük, milyen indokok vezették Emmanuel Macront, hogy Jean Castexet, egy politikai szerepet korábban soha nem vállalt, magasrangú köztisztviselőt válasszon miniszterelnöknek, először be kell vallanunk, hogy Franciaország és az egész Európai Unió ugyanabban a helyzetben van, mint 1945-ben volt.
Nyilvánvaló, hogy nem ugyanabból a borzalomból és pusztításból kászálódunk most ki, mint akkor, de azzal, hogy két hónapra leállt a termelés, hogy az egekbe szökött a munkanélküliség, hogy nagy iparágak és rengeteg kisvállalkozás nehéz helyzetbe került, a világjárvány hatása nem merül ki abban, hogy csökkent a GDP. Ennél több történt: a járvány lerántotta a leplet a gyengeségeinkről, láthatóvá tette, hogy milyen veszélyekkel jár a leépülő ipari termelés, rávilágított folyamatban lévő változásokra olyan alapvető szektorokban, mint az autó- és repülőgépgyártás, általánosan tudatosította a bolygóra nehezedő kihívásokat, és felnyitotta az emberek szemét, hogy Kína csúcstechnológiai óriássá alakul át.
Franciaországban éppúgy, ahogy az egész unióban egyszerre kell meghatározni az új ipari prioritásokat, behozni az elvesztegetett időt a klímaváltozás elleni harcban és ellátni magunkat új fegyverekkel egy egyre kíméletlenebb versenyben az amerikai és kínai hatalmi törekvésekkel. Ahogy a felszabadulás után, mindent újra kell gondolni, és a közhatalom feladata, az államé és a politikáé, hogy az irányítása alá vegye az ipart, hogy megszervezze ezt a korszakváltást.
Ezt „dirigizmusnak”, irányított gazdálkodásnak hívják, ami egyáltalán nem ugyanaz, mint a kommunizmus, és nem is a termelőeszközök köztulajdonba vételéről szól, hanem arról, hogy a piacgazdaság keretei között végrehajt egy iparpolitikát, amelyet az állam a gazdasági és társadalmi élet fő szereplőivel közösen alakít ki. Ez volt a főszabály Európában a háború utáni időszakban, de miután Franciaországban De Gaulle tábornok alatt csúcsra járatták, a dirigizmus azzal ért véget, hogy fejet hajtott a nyolcvanas évek „konzervatív forradalmának” eszméin nyugvó neoliberalizmus előtt.
„Az állam nem a megoldás, hanem a probléma”, jelentette ki akkoriban Ronald Reagan és Margaret Thatcher. A világ őket követte négy évtizeden át, de most fordult a kocka. Az állam újból nélkülözhetetlenné vált a piacgazdaság számára, mert egy közös jólétért kell munkálkodni, amely túlmutat a részvényesek rövidtávú érdekein; mert csak a közhatalmak képesek mozgósítani és garantálni azt a mennyiségű tőkét, amelyet a mostani kihívások megkövetelnek; és mert a választott képviselők feladata, hogy felállítsák a fontossági sorrendet a beruházások között a több száz milliárd euróra rúgó nemzeti és európai gazdaságélénkítő tervekben.
A tücskök és a hangyák közti különbség egész Európában elhomályosul, ahogy egyre világosabbá válik, hogy közös kölcsönfelvételre van szükség. Véget ér a nagy vita a költségvetési szigor hívei és a többiek között amelyet a konzervatív forradalom indított el, ugyanakkor, amikor magának a konzervatív forradalomnak is befellegzik, és a jobboldal-baloldal felosztás egyre kevésbé érvényes a politikában.
Gondoljanak bele: Emmanuel Macron jobboldali fordulatot hajtott végre Jean Castex kinevezésével? Baloldalit? Többé-kevésbé zöldet? A francia sajtó és politikai világ ezt találgatta egész hétvégén, de igazából nem ez a kérdés. 1945-ben a jobboldal és a baloldal is dirigista volt, ez az új miniszterelnök pedig, aki hosszú ideig támogatta az egyik jobboldali pártot, azt mondja magáról, hogy a szociális gaullizmus híve, egy dirigista jobboldalé, amely érzékeny a tőke és a munka közötti egyenlőtlenségekre. Castex híres a szervezőtehetségéről, a szakszervezetek és a munkaadók egyaránt elismerik: a köztársasági elnök olyan embert nevezett ki maga mellé, akit nem tudott élből elutasítani az egyébként nagyon visszafogottan reagáló baloldal. A jobboldal sem tagadhatja meg, hiszen tőlük indult: ez a kinevezés egyszerre fegyverezte le a jobb- és a baloldalt még azelőtt, hogy a kormány megalakult volna és nekiugrott volna a francia ipar újjászervezésének. Egy baloldali fordulat jobboldali mesterembere lesz Jean Castexből? Ha a dirigizmust egy alapvetőben baloldali vonulatnak tekintjük, mivel az egyik része az, hogy becsatornázza a piacot, akkor a válasz igen, de Keynes, a dirigisták eszmei atyja liberális volt. A vita már nem arról szól, hogy bal vagy jobb, ugyanis 1945-ben vagyunk, egy újjáépítésre váló Európával, és különösen egy újjáépítésre váró Franciaországgal.
