Ennél nagyobbat nem is lehetne tévedni. Teljes természetességgel és meggyőződéssel szoktak arról beszélni, hogy „két Európa” van: az egyik a volt kommunista Európa a kontinens szívében, amelyik most nemzeti-konzervatív, „reakciós”, és minden pontban ellentéte a másiknak, a nyugati Európának, a régi demokráciák Európájának, amely viszont állítólag a génjeiben hordozza a liberalizmust.
Olyan mélyen hisznek abban, hogy ez így van és mindig is így lesz, hogy sokan úgy látják, ez a szembenállás megoldhatatlan probléma elé állítja az Európai Uniót. Csakhogy…
Csakhogy vasárnap, a lengyel elnökválasztás első fordulójának estéjén a felmérésekből és a szavazatbecslésekből egyaránt két, egymáshoz nagyon hasonló méretű blokk rajzolódott ki. Olyannyira, hogy lehetetlen volt megmondani, kit választanak elnöknek július 12-én: Andrzej Dudát, a jelenlegi elnököt, akit a Jog és Igazságosság, a PiS nemzeti konzervatívjai támogatnak, vagy Rafal Trzaskowskit, Közép-Európa Macronját, az európai parlamentet megjárt, több nyelven beszélő fiatal varsói polgármestert.
Nemcsak hogy két Lengyelország van: az egyik vallásos, népi, és meglehetősen idejétmúlt, a másik városi, a vallástól elfordult, zöld, feminista és egyáltalán nem rémül meg a változó világtól. Ráadásul a konzervatív blokk sem egységes ideológiailag. Ahogy az összes európai jobboldal, a lengyel is magában foglal egy jobbközépet, a jobboldal jobboldalát, és a PiS-en kívül álló szélsőjobbot is, a „Konföderációt”, amely euroszkeptikus és nemzeti liberális, és amelynek a választói könnyen eldönthetik a voksolást két hét múlva.
Ez kép egyáltalán nem hasonlít arról „a másik Európáról” szóló klisére, amelyet már a kommunista időkben is hangoztattak. Lengyelország koránt sincs naftalinba dermedve. Ellenkezőleg: egy mozgásban lévő ország, ahol egy nacionalista és szociális jobboldal nagyon logikusan átvette a stafétát az Európa-párti centristáktól, akik elintéztek egy brutális piacgazdasági átmenetet, és akik ma visszatérnek a színpadra, olyan új és fiatal figurák vezetésével, akik éppannyira nem ismerték a kommunizmust, mint a kapitalizmusba való visszatéréssel járó szociális erőszakot.
Politikai kurzusváltás zajlik Lengyelországban, és bármi is lesz az eredmény július 12-én, látnivaló, hogy a PiS rosszul járt a jobbközép szövetségeseinek önállósodásával, a szélsőjobb megerősödésével, a szenátusi választásokon elszenvedett tavaly októberi vereséggel, most pedig Rafal Trazkowski felemelkedésével, aki modernizálja és balra tolja a Polgári Platformot, a nagy liberális pártot, amelyből előlépett.
Húzzák föl az óráikat és állítsák be a pontos időt: valóban két Európa van, de az egyiket Európai Uniónak hívják, a másikat pedig Orosz Föderációnak, és az unión belül nincs más, csak egyetlen Európa, amelyiknek egyre inkább összeérnek a politikai sakktáblái.
Mert végülis ez a lengyel jobboldal, amelyik akár nyer, akár veszít, meg kell, hogy találja a helyét a saját jobbközepe és jobbszélei között, amelyiknek újra kell definiálnia magát, mielőtt szétesik – ez a jobboldal tényleg annyira lengyel? Nem, ez egy európai jobboldal, ugyanis a dilemmái nagyon emlékeztetnek a francia, német, spanyol és az olasz jobboldal dilemmáira. És ezek az új lengyel liberálisok, akiket Rafal Trzaskowski előrelendített, ők vajon sajátosan lengyelek?
Azon kívül, hogy a vezetőjüknek kimondhatatlan neve van, aligha. Ugyanis a szociálliberalizmus, a környezetvédelem és a szociáldemokrácia között világosan el kell magukat helyezniük, pontosan ugyanúgy, ahogy a Corbyn utáni brit Munkáspárt, Emmanuel Macron, a kereszténydemokratákkal összefonódó olasz baloldal és az egyesült magyar ellenzék is meg kell, hogy tegye, akik elnyertek tíz megyei jogú várost tavaly októberben, de még találniuk kell maguknak egy címkét azon kívül, hogy „Orbán-ellenes demokraták”.
Akár baloldalról és jobboldalról beszélünk, akár – kicsit pontosabban – a „rend” és a „mozdulás” pártjairól, az összes társadalmi és ideológiai, az európai kulturális családok között húzódó határvonalat újra kell definiálni, beleértve az új szélsőjobboldalokét is, amelyek maguk között sem kevésbé sokszínűek és kialakulatlanok. Vasárnap Lengyelország másodszor is visszatért Európába.
