Ennyi nem elég. Nyilvánvalóan nem elég, mert a multikra kivetendő 15 százalékos minimum adó, aminek a bevezetéséről múlt héten döntött a hét leggazdagabb demokrácia, továbbra is nevetségesen alacsony ahhoz képest, amit a kis- és középvállalkozók, a munkavállalók és a szellemi foglalkozásúak a világ legtöbb országában fizetnek.
Hosszú út áll még előttünk az adóegyenlőség felé, de a G7-ek szombati megállapodása jelentős áttörés. Negyven évvel azután, hogy Margaret Thatcher és Ronald Reagan meghonosította azt az elképzelést, hogy az adókat csökkenteni kell, hogy a gazdasági tevékenység ösztönzésével növeljék a bevételeket, a nagy országok mostanra rájöttek, hogy abba kell hagyni az adócsökkentést, különben folyton vissza kell szorítani az állami beruházásokat.
Egy négyéves gyerek ezt hamarabb megértette volna, de a gazdaság és a politika – ez tény – ciklusokban működik. Az 1970-es évek végére már túlságosan megterhelőnek tűnt a nyugati középosztály számára, hogy adókból finanszírozzák a társadalmi szolidaritást. Az adózás elleni tiltakozás volt az, ami utat nyitott a konzervatív forradalomnak, most viszont a világjárvány és a szükségszerűség, hogy meg kell szervezni egy innovatív gazdasági fellendülést, újra játékba hozta a stratégiaalkotó államot.
Keynes újból előnyre tett szert Adam Smith-szel szemben, de a paradoxon az, hogy abban a pillanatban, amikor a szociáldemokrácia és a szociális piacgazdaság ihletője háttérbe szorította Margaret Thatcher és Ronald Reagan inspirálóját, a baloldal elvesztette szellemi fölényét a jobboldallal szemben.
A haladás, az univerzalizmus, a társadalmi igazságosság, a tolerancia és az esélyegyenlőség eszméit egyre inkább aláássa a konzervativizmus visszatérése és a felvilágosodás növekvő elutasítása. A tegnapi baloldali értelmiségiek ma már jobboldaliak, és hogy nyersen fogalmazzak a jobboldali baloldal uralmát a baloldali jobboldal uralma követi, mert…
Kezdjük elölről.
Megtorpanva a reaganizmus-thatcherizmus világméretű sikerétől, és meghajolni kényszerülve és a fiskális és szociális dömping általánossá válása előtt, a nyugati baloldaliaknak Bill Clinton és Tony Blair harmadik útjához kellett igazodniuk. Az 1990-es évektől kezdve nemigen kérdőjelezték meg a neoliberalizmus gazdasági dogmáit. Csak azzal különböztették meg magukat a jobboldaltól, hogy egy olyan erkölcsi evolúciót védtek, amelyet a konzervatívok elutasítottak. A baloldal a városi középosztály pártjává vált, és ez a liberálissá vált baloldal feladta munkásbázisait az új szélsőjobboldalnak, amely a globalizáció elítélésével és a nemzeti határokhoz való visszatérés szorgalmazásával tudta magához vonzani a munkásságot.
Két évtized alatt kulturális fúzió ment végbe a konzervatívok és a munkásosztályok között, akik a baloldallal szemben egyesültek a nacionalizmusban, a külvilágtól való félelemben és egy furcsa nosztalgiában azok iránt az idők iránt, amikor a gyárak nem költöztek Kínába, amikor a társadalmi fejlődés állandó volt, és amikor a hagyományok, különösen a vallási hagyományok, közös normákat szabtak a nemzetek számára.
Ennek a magmának a legjobb megtestesítője Donald Trump, aki ugyanolyan buzgón védi Amerika hitét és fehér identitását, mint amilyen buzgón átkozza a baloldalt, Kínát és a bevándorlókat, de most a Covid 19 ismét fordít a kockán.
Miután átvette az irányítást az Európai Unióban, Keynes visszatért az Egyesült Államokba. Már senki sem mondja, hogy „az adók megölik az adókat”. Éppen ellenkezőleg, ez a tendencia erősödik, és bár jobboldalibbak, mint valaha, országaink baloldali politikát folytatnak.
A jobboldal balra tolódik, ahogy harminc évvel ezelőtt a baloldal is jobbra tolódott. Ebben a helyzetben egy tyúk sem találná meg a csibéit, és a század eleji politikai zűrzavar egy jó darabig velünk is fog maradni.
