Megértem Joe Biden indokait. Újra kell éleszteni a gazdaságot. Meg kell győzni a középosztályt, hogy 2022-ben ne adja vissza a Kongresszus irányítását Donald Trumpnak. Választ kell adni a kínai kihívásra is, és akkor bonyolódjon bele még jobban Afganisztánba, ahol a tálibok már a terület több mint háromnegyedét az ellenőrzésük alatt tartják?
Megértem, hogy nem akar, de ettől még nem szégyellem magam kevésbé. Rettenetesen szégyellem magam azokért a férfiakért és nőkért, akiket ki fogunk szolgáltatni ezeknek az őrült barbároknak, akik kitiltják a lányokat az iskolákból, hogy semmi mást ne ismerhessenek meg a világból, csak az alávetettséget.
Azért mondom, hogy fogunk, mert az uniós országok többsége tagja annak a NATO-nak, amely az Egyesült Államok oldalán beavatkozott Afganisztánban. Ez a 2001. szeptember 11-i támadások után történt. Azután történt, hogy a tálibok megtagadták Bin Laden kiadatását. A beavatkozás teljesen indokolt volt, és főleg: sikerrel is járhatott volna, mert az afganisztániak szabadságra vágytak, de amikor George Bush Irakban vetette be azoknak a katonáknak és annak a pénznek a hatalmas részét, amire Afganisztánnak lett volna szüksége, nem tettünk semmit. Nem tettünk semmit, hogy megakadályozzuk ezt a hihetetlen ostobaságot, amely a tálibok feltámadásához vezetett.
Franciaország, Németország és az egész európai közvélemény természetesen felsorakozott az iraki kaland ellen, de nem tudtuk sem megakadályozni, sem megmenteni az afgánokat ettől az árulástól. Nem voltunk hozzá elég erősek, és most, amikor az amerikaiak összepakolnak és vissza sem néznek azokra, akiket cserben hagynak, még mindig nem vagyunk abban a helyzetben, hogy megmentsük a demokráciák becsületét.
Mi is kivonulunk. Mi is elfordítjuk a fejünket annyi férfi és nő tragédiájától, akik azt hitték, hogy valóban azért vagyunk ott, hogy segítsünk nekik harcolni és megvédjük őket a pusztító szellemi sötétségtől. Persze, nem maradhatunk ott az amerikaiak nélkül. Megértem, hogy elmegyünk, de szégyellem magam, és ebben a mélységes szégyenben csak két dologban vagyok biztos.
Az első az, hogy nem szabad a demokrácia nevében beavatkozni egy idegen országban, ha nem vagyunk biztosak abban, hogy elég sokáig ott tudunk és ott akarunk maradni ahhoz, hogy a demokrácia ügyét győzelemre vigyük. Soha többé nem szabad ezt megtennünk, mert így csak növeljük azoknak az embereknek a szerencsétlenségét, akiknek segítenünk kellene, meggyőzzük a demokrácia ellenfeleit, hogy papírkutyák vagyunk, és vereségeket mérünk saját magunkra, amelyeket a diktatúrák, jelen esetben Irán és Törökország azonnal kihasználnak.
Ami az afgán gyalázat második tanulságát illeti, az az, hogy az Európai Uniónak már holnap, a lehető leggyorsabban önálló hatalmi tényezővé kell válnia, amely képes a saját politikájáról dönteni, és azt a nemzetközi színtéren kulcsszereplőként meg is valósítani.
A cikk a Magyar Narancs Online oldalán jelent meg 2021. július 18-án.
