Attól tartok, hogy téved. Kétségtelenül van benne némi merészség, hogy ezt mondom, hiszen vele ellentétben én nem találkozom rendszeresen az orosz és az ukrán elnökkel, de attól tartok, hogy Emmanuel Macron téved, amikor azt mondja újra és újra, hogy „nem szabad megaláznunk Oroszországot”.
Félreértés ne essék. Amikor eljön a Kijev és Moszkva közötti béketárgyalások ideje, minden demokráciának és minden józan gondolkodású embernek vissza kell utasítania, hogy megismétlődjön a versailles-i szerződés tragikus hibája. Nem szabad azt tennünk Oroszországgal, amit az első világháború győztesei tettek Németországgal: annyira tönkretették és megalázták, hogy egy újabb háborúban akart bosszút állni.
Miután az agressziót legyőzték, természetesen ügyelni kell rá, hogy ne „alázzák meg” Oroszországot, de ma?
Lehet-e egy ilyen figyelmeztetést akkor megfogalmazni, amikor Oroszország saját magát alázza meg azzal, hogy halált és pusztulást vet Ukrajnában, iskolákat és kórházakat vesz célba, és eltűri vagy elrendeli a legsúlyosabb visszaéléseket?
Ennek semmi értelme. Az ukránok legalább biztosan nem látják értelmét, és felháborodva tiltakoznak is ellene. A szovjet blokkból kilépett többi ország sem fogadja el ezt a kijelentést, ami elszigeteli Franciaországot az Unió legrégebbi tagállamaitól, és ami még rosszabb, feleleveníti a régi gyanút Párizs és Moszkva történelmi összejátszásáról Közép-Európa kárára.
Anélkül, hogy bárkinek is jót tenne, Franciaország csak saját magának árt, de vajon ez azt jelenti, hogy Emmanuel Macron abban is téved, hogy Franciaország szerepe ebben az ügyben az, hogy „közvetítő hatalom” legyen?
Éppen ellenkezőleg, joggal gondolja így, mert az 1789-es forradalom, Franciaország kulturális lenyomata Oroszországban, a gaulle-i gesztus és a francia diplomácia állandó egyeduralma a nyugati táborban különleges kötődést teremtett Franciaországhoz az orosz vezető körökben és az orosz népben. Oroszország a franciákat régi barátoknak tekinti, akikkel a nézeteltérések nem ássák alá a bizalmat. Ez minden politikai áramlatra és minden nemzedékre igaz, és ebben a válságban ez Franciaországra is felelősséget ró.
Nemcsak hogy Franciaország van a legkevésbé rossz helyzetben ahhoz, hogy nyitva tartson egy csatornát Kijev és Moszkva között, miközben felfegyverzi az ukránokat, de kultúrája és hosszú világhatalmi múltja révén rendelkezik azokkal az eszközökkel, amelyekkel megteremtheti a kontinentális stabilizáció feltételeit, amelyek nélkül nem lesz tartós béke Ukrajna és Oroszország között.
Franciaországból érkezhet a lendület az Európai Unió és az Orosz Föderáció közötti új kapcsolathoz. Franciaország fontos szerepet játszhat a kontinens e két pillérének közelítésében, és egy új kontinentális megállapodás kialakításának lehetővé tételében. Már csak ezért is meg kellene akadályoznia, hogy a politikájával kapcsolatos félreértésének árnyéka az Unió más fővárosaiba is bekússzon, de mit tehetne ilyen körülmények között, hogy ne rontsa az esélyeit annak, hogy hozzájárulhasson a békéhez?
Először is, lazítania kell az Ukrajnával való kapcsolatain, és fel kell hagynia azzal a gondolattal, hogy nem szabad megaláznia Oroszországot, és így lehetőséget kell adnia magának arra, hogy továbbra is a jószolgálati szerepet játsszon Kijev és Moszkva között.
Másodszor, Franciaországnak kellene a legaktívabban támogatnia Ukrajnát, és kiállnia azért, hogy megkapja az Európai Uniótól a tagjelölt státuszt, hogy amikor eljön az ideje, legitim módon dolgozhasson a béke fenntartásához szükséges történelmi kompromisszumokon.
Végezetül Franciaországnak azon kell dolgoznia, hogy a 27 ország nyilvánosan javasolja Oroszországnak, népének és vezetőinek annak a biztonsági és együttműködési megállapodásnak a főbb vonalait, amelyet az Ukrajna elleni agresszió leállítása után alá kívánnak írni vele. Az EU ezáltal táplálná az oroszországi politikai vitát. Felkészülne a jövőre is, és mindenekelőtt megmutatná, hogy hajlandó Oroszország felé közeledni, nélkülözhetetlen partnerként kezelni, és semmiképpen sem megalázni.
