Kellettek volna kamerák, mikrofonok és egy rendező. A provokációtól és a manipulációtól való félelem nem szabadott volna, hogy megakadályozzon mintegy kétszáz, külföldön összegyűlt orosz újságírót abban, hogy nyilvánosan vitatkozzanak. Ha megtették volna, a világ egy másik Oroszországot láthatott volna, az igazit.

Mindannyian a kommunizmus után, a peresztrojka idején vagy a Jelcin-években születtek, illetve váltak felnőtté. Mint minden negyven év alatti orosz, ők is vitákon, eszmék ütköztetésén és szabad véleménynyilvánításon nőttek fel, így számukra a mostani idők nem folytonosságot, hanem egy baljós újdonságot jelentettek. Egy részük egyenesen Oroszországból érkezett, de még többen azokból az országokból, ahol menedékre leltek és újraindították az újságaikat. Lehettek volna akár franciák, németek, olaszok vagy lengyelek is. Mindannyian városi középosztálybeli európaiak voltak, ahhoz a generációhoz és társadalmi háttérhez tartoztak, amely a Putyin utáni Oroszországot fogja alkotni, és nemcsak a mobiltelefonjaik és a számítógépeik mutatták, hogy az országuk szakított a szovjet múlttal.

Az 1970-es évek disszidenseitől eltérően ezek az ellenzékiek ismerik a világot, és tisztában vannak a demokráciák gyengeségeivel, ellentmondásaival és sokféleségével. Az 1980-as évek kommunista reformereitől eltérően nem kötődnek a fennálló rezsimhez, és nem belülről harcolnak ellene.

Egyszóval: ők Gorbacsov posztumusz győzelme. Az ő merészségéből születtek ezek a demokraták, akik a század eleje óta képesek voltak szilárd és jövedelmező médiavállalkozásokat létrehozni, amelyeket most a száműzetésből a határok nélküli internet képernyőin képesek fenntartani. Árnyékba húzódó férfiakká és nőkké váltak – és sokan közülük nők! – akiket túlságosan kevéssé ismer a Nyugat, ami csak a betömött szájú Oroszország csendjét hallja. Igaz, hogy ez az ország azért hallgat, mert az elnyomás már őrületes szintre hágott, de az ellenállás megmutatkozik a letartóztatások számában, az ítéletek szigorában és mindenekelőtt az olvasók, hallgatók és nézők hűségében, amelyet megőrzött ez a szabad sajtó.

Az oroszokról azt mondják, hogy az elnökük mellett állnak, és bűnrészesek ebben a háborúban, vagy a legjobb esetben közömbösek és passzívak, a legrosszabb esetben pedig a cári, majd a kommunista abszolutizmus teremtményei, de ez a tíz nappal ezelőtti találkozó éppen az ellenkezőjét mondta ki, még akkor is, ha ez az új diaszpóra nem fogja ugyanazt a sorsot elszenvedni, mint az 1920-as évek orosz emigrációja. Azok, akik száz évvel ezelőtt elmentek, soha többé nem látták hazájukat, de a kommunizmussal ellentétben a putyinizmus nem lesz tartós, mert nem hordozza azokat a hamis ígéreteket, amelyek világszerte emberek százmillióit csábították el.

A gyilkosság és fosztogatás egyszerű aggregátuma ez a rezsim, csak egy pillanata annak a káosznak, amely szükségszerűen követ minden forradalmat, csak egy szörnyű vessző a történelemben, amelyből Oroszország hamarosan kilábal, hiszen egy ember sem halhatatlan, és ez az ember, Vlagyimir Putyin még sietteti is a saját elmúlását azzal, hogy az országát belevezette egy kiút nélküli gyilkos kalandba.

Ahogy Franciaország is újjáépült a háború után, köszönhetően az újságoknak és az Ellenállás programjának, Oroszországnak ma szüksége van erre a szabad sajtóra, hogy megszervezze a vitát arról, hogy milyen politikát kell majd folytatnia, és milyen intézményekkel kell felszerelkeznie a szabadság korában. A huszonhetek pártjainak és államainak a mostaninál jobban kellene segíteniük ezt a sajtót, mert az ő hasábjaik tehetik lehetővé, hogy az Európai Unió és a Putyin utáni Oroszország közötti együttműködés révén a földrészünknek szilárd politikai alapokat adhassunk. Ahogy 1940-ben egy maroknyi gaullista volt Franciaország, ez a kétszáz ember a holnap Oroszországa.

Print Friendly, PDF & Email

English Français Deutsch Polski