Az első forgatókönyv szerint a helyzet kínosan egyértelmű: ha november 5-én Donald Trumpot megválasztják amerikai elnöknek, akkor a hivatalba lépését sem fogja megvárni, le fog ülni Vlagyimir Putyinnal, és együtt rá fogják nyomni a pecsétet Ukrajna felosztására, úgy, ahogy az elődeik tették Németországgal vagy Koreával.

De facto, ha nem is de jure, az orosz csapatok által megszállt területek a Kreml fennhatósága alá kerülnének. A Kreml pedig cserébe vállalná, hogy nem akar majd mindenáron átlépni ezen a demarkációs vonalon. Így nézne ki Ukrajna veresége és Vlagyimir Putyin győzelme, ami rögtön egy dühödt vitába torkollna arról az alapvető kérdésről, hogy

csatlakozzon-e ez a csonka Ukrajna a NATO-hoz vagy sem?

Feltéve, hogy az orosz elnök és barátja, Donald között létrejött megállapodás nem csapja rá a NATO ajtaját Ukrajnára, Kijev minden korábbinál jobban szeretne majd belépni a szövetségbe. Az európaiaknak is életbevágó lenne Ukrajna NATO-tagsága, hiszen a keleti szomszéd ezzel olyan védelemben részesülne, amit az európaiak egyedül jelenleg képtelenek megadni neki. Ukrajna és az EU részéről is ez a NATO-bővítés lenne az egyetlen valódi módja annak, hogy elejét vegyék annak, hogy Vlagyimir Putyin újból Kijev felé veszi az irányt, hogy megvalósítsa az orosz birodalom felélesztéséről szóló terveit. Egyszóval, az európaiaknak nem szabad ölbe tett kézzel várni a november 5-i eredményt, előre fel kell készülniük minden eshetőségre, különösen két dolog tudatában.

Az egyik, hogy Donald Trumpot nem lesz könnyű meggyőzni, hogy beleegyezzen Ukrajna NATO-tagságába, pláne annak a fényében, hogy az Trump az egész NATO-t haszontalannak tartja. A másik, hogy az európaiak feladata nem csak annyi lesz, hogy meg kell próbálniuk összezárni a nyugati demokráciák sorait, az amerikai védőernyő alatt. Hiszen ez az elnök annyira szeretné, hogy az Egyesült Államok minél gyorsabban a kínai kihívásra fordítsa a figyelmét, hogy kísértésbe eshet, hogy az atlanti szövetséget úgy ahogy van, lapátra tegye.

Egy új Trump-elnökség alatt az európaiaknak meg kellene tanulniuk önállósodni, sokkal gyorsabban kell építeniük a közös katonai védelmüket, és új fokozatait és típusait kellene létrehozniuk az uniós tagságnak, hogy minél előbb fölvehessék Ukrajnát, és közös frontba állhassanak vele. A cél egyrészt az lenne, hogy Oroszországnak azt az üzenetet küldjék: ha újból megtámadja Ukrajnát, akkor az egész Uniót támadja, másrészt, hogy az ukrán védelemre támaszkodva lerövidítsék azt az időt, amire a közös védelem kiépítéséhez még szükségük van. Ha a Trump-forgatókönyv valósul meg, az európaiak célja az kellene legyen, hogy haladéktalanul integrálják Ukrajnát az Európai Unióba és lehetőség szerint az Atlanti Szövetségbe is, de mi történik a Harris-forgatókönyvben?

Ebben a második feltevésben megnyugtatóbb, de egyúttal bonyolultabb is lenne a helyzet.

Nem kellene attól tartani, hogy az új amerikai kormányzat Ukrajna és egész Európa rovására egyezne meg a Kremllel. Az is elképzelhetetlen lenne, hogy az Egyesült Államok hirtelen az Atlanti Szövetség lejáratására törekedne, vagy egyik napról a másikra ki akarna lépni belőle. Kamala Harris elnöksége alatt az Európai Unió nem szembesülne azzal a kihívással, hogy néhány hónap alatt újra fel kell találnia magát, de vajon Európára nézve tényleg olyan döntőek lennének-e egy Harris-elnökség és egy Trump-elnökség közötti különbségek, mint amilyennek látszanak?

Donald Trumppal ellentétben Kamala Harris biztosan nem rajong Vlagyimir Putyinért. Vele ellentétben ő nem legyőzendő riválisként tekint az Európai Unióra. Ugyanakkor ő a Csendes-óceán-parti Kaliforniában született, és nagyon fiatal volt még, amikor a berlini fal leomlott. Pont úgy mint Trump, ő is azt gondolja, hogy az Egyesült Államoknak nem Európára, hanem Ázsiára kell odafigyelnie, és minden jel arra utal, hogy ő is gyorsan kompromisszumra szeretné bírni az ukránokat Oroszországgal, ami végül nagyon hasonló lehet ahhoz, amit a republikánus ellenfele képzelt el.

Ha azonban elég udvariasan és óvatosan járnak el ahhoz, hogy ne tűnjön úgy, hogy Európát elárulták, akkor több európai főváros is helyeselné ezt a megközelítést. A 27 tagország teljes politikai palettája és a közvéleményük nagy része is üdvözölné, és az enyhülés illúziójának a megkönnyebbülésében hirtelen nagyon nehéz lenne Ukrajna NATO- vagy EU-tagsága mellett érvelni.

Ahogy Trump megválasztása arra kényszeríthetné az Európai Uniót, hogy vállalja politikai felelősségét, úgy Kamala Harris megválasztása mély nézeteltéréseket szíthat a huszonhetek között, és azt eredményezheti, hogy az Európai Unió csak tovább tologatja maga előtt a fontos döntéseket.

NATO-csatlakozás helyett ebben az esetben az európaiaknak azon kellene dolgozniuk, hogy Ukrajna nyugati biztonsági garanciákat kapjon. Ez egyszerűbb lenne, ahogy az is, hogy EU-tagság helyett polgári és védelmi megállapodások sorát ajánlják a „Nyugat-Ukrajna” nevű országnak, hogy megerősítsék az Oroszországgal közös határt, és előkészítsék az utat a jövőbeli integrációhoz.

Harris vagy Trump, november 5-e mindenképpen próbára fogja tenni az Európai Uniót.

(Fénykép: Andrii Smuryhin)

Print Friendly, PDF & Email

English Français Română